Január 7-én este tízkor ezzel a meggyőződéssel léptek be a Geisler Eta Leánykollégiumba. Kabátjuk alatt fegyverek, egy halom lőszer és kötelek voltak. Öt napig tartott a túszdráma.
– Három-négy évig még kísértettek éjjelente annak az öt napnak az eseményei, később már nem. Ma már egyáltalán nem álmodok vele. Sikerült feldolgoznom, amit átéltem, átéltünk. Túlléptem rajta.
|
A színhely, a Geisler Eta kollégium
Forrás: NML Nógrád Megyei Levéltára |
Zsuzsanna akkor 17 éves volt, egyidős a fiatalabbik túszejtővel. Telefonon mesélt az akkori élményeiről. Korábban is beszélt már azokról a napokról. Hatala Csenge Hírzárlat című könyvében aztán az elejétől a végéig elmesélte a túszdráma krónikáját, ahogy ő azt belülről látta. Nem szeretné azonban, ha egymásnak adnák a kilincset az újságírók – így magyarázta, miért kerülte a személyes találkozást.
– Szerencsém volt – kezdte. – Mindig olyan közegbe kerültem, ahol beszélhettem róla, kibeszélhettem magamból a történteket. Pedig a kiszabadulásunk után civil ruhás hatósági emberek megkeresték a szüleimet és nyomatékosan megkérték őket, senkinek ne beszéljenek a történtekről és nekem is tiltsák meg, hogy bárkinek bármit is meséljek. Kezdetben a gimnáziumban és a kollégiumban sem volt téma a túszügy.
Mindenki tudta, kik voltak ott, de jó ideig senki nem kérdezett semmit.
Először talán egy osztályfőnöki órán törtük meg a „csendet”. Azon az éjszakán a mi osztályfőnökünk volt az ügyeletes nevelőtanár, így ő is személyesen érintett volt. Később volt, hogy döbbent kíváncsisággal kérdezgették, milyen volt túsznak lenni. Olykor ő hozta szóba a dolgot, és mesélt, ha úgy látta, a hallgatóság kíváncsi a történetére. Falujabeli férfit választott férjül, aki már korábban is hallott a nagy nyilvánosság elől eltitkolt túszdrámáról.
– Ketten voltunk túszok a faluból. Meg az egyik mesterlövész is onnan származott. Nem maradt semmi titokban – mondja Zsuzsanna nevetve. Pedagógusként dolgozott egész életében. Munkahelyein, ha szóba is került a túszügy, kollégái kérdezgették, de nem faggatták. A sokadik elmesélés után már nem is borzongott bele, amikor arról mesélt, hogy miután András, az idősebbik túszejtő ultimátumot adott a hatóságoknak: délben kivégzi az első túszt, a lányok mind csak az órájukat nézték. És remegtek.
– Egy idő után András szólt az egyik lánynak, hogy szedje össze az órákat, mert rendkívül idegesíti, hogy állandóan az óránkat nézzük.
Ott és akkor úgy éreztük, fel kell készülni a legrosszabbra. Emléktábla leszünk a kollégium falán.
Az az este is úgy indult, mint máskor a szünet utáni első nap. Sorra érkeztek a lányok vissza a kollégiumba, megvacsoráztak, majd az ilyenkor kicsit lazábban vett házirendnek köszönhetően kissé kitolódott lámpaoltásig beszélgettek. És persze utána is. Negyed tizenegy lehetett, amikor a Pintye testvérek berontottak a szobájukba.
– Felkapcsolták a villanyt, és kiabálni kezdtek, hogy ki az ágyból és öltözzünk. Tettük, amit mondtak, bár akkor még nem gondoltuk, hogy ez véresen komoly. Néhány lány arra hivatkozva, hogy a mosdóba kell mennie, lement a földszintre, mert csak ott volt vécé, és így simán kijutottak a kollégiumból. Emiatt aztán nem is tűnt komolynak a fiúk parancsolgatása.
Ám amikor a fiúknak is feltűnt, hogy egyre kevesebben vannak a lányok, elővették a zsinegeket és az egyik lánnyal mindenkinek hátraköttették a kezeit matrózkötéssel. A szoba ajtaját, három szekrénnyel és egy vasággyal elbarikádozták. Öt napig tartott a botcsinálta túszejtők és a tanácstalan hatóságok alkudozása. Mentségükre legyen mondva, az akkori beavatkozó egységek éppoly rutintalanok voltak a túszmentésben, mint Pintyéék a túszejtésben.
– Többször mondtuk a fiúknak, hogy adják fel, mert úgysem fogják kiengedni őket. Még azon az áron sem, ha mi mind megdöglünk – mondja Zsuzsanna.
A túszejtők nem adták fel. Bíztak abban, hogy ahol a legfőbb érték az ember, ott előbb-utóbb teljesítik a követelésüket. Pedig a hatalom már az első napokban döntött a sorsukról. Megadják magukat, vagy meghalnak.
– Egy hatalmas dörrenést hallottam – idézte fel a végjáték utolsó perceit Zsuzsanna. – András rábukott a radiátorra, majd lassan lecsúszott. Nyitva voltak a szemei, olybá tűnt, mintha rám nézne. Vártam, hogy ő is tegyen valamit, visszalőjön vagy tudom is én, de nem mozdult. Kis idő múltán megláttam a teste körül a hatalmas vértócsát. Akkor tudatosult bennem, hogy ő már többé nem árthat nekünk.
Miután László eldobta a pisztolyát, és halott bátyjára meredve azt kiabálta, hogy „Megadom magam! Megadom magam”, a lányok elbontották a barikádot és bizonytalan léptekkel elindultak a folyosón a lépcsőház felé. Odakint már várták őket a mentők és a nyugtatóinjekciók. – Rengeteg egyenruhás állt odakint mindenféle fegyverekkel, eszközökkel, csákányokkal, de mintha őket is meglepte volna, hogy egyszer csak nyílik az ajtó és kisétálunk.
Végh Antal 1986-ban megjelent Könyörtelenül című regényében, és a könyv alapján 1989-ben bemutatott Gazdag Gyula rendezte Túsztörténet című filmben nem ilyen véget ér a túszdráma. András lelövése után mindkettőben látványos túszmentő akció kezdődik ablakon bevetődő kommandósokkal, ajtórobbantással, kutyákkal.
– Ebből semmi sem igaz – mondja Zsuzsanna. – Nagyon felháborított minket annak idején a könyv is és a film is.
– Féltünk tőlük. Nem ismertük őket. Nem tudtuk, mennyire elszántak. Ha tudjuk, talán nekik megyünk. Talán. Tizenhét évesen tesz meggondolatlan lépéseket az ember. Abból mindenesetre semmi nem igaz, hogy a túszok közül bárki is odaadta volna magát a fiúk bármelyikének is, ahogy az a könyvben és a filmben is megjelenik.
– A túszok többségét felháborította Végh Antal regénye és a film
– állítja Hatala Csenge a balassagyarmati túszügyet feldolgozó dokumentumkönyv szerzője. – Nagyon sok hibát követtek el a hatóságok. Úgy tervezték, hogy tehergépkocsikról ugranak majd be abba a szobába, ahol a lányokat fogva tartották, de a teherautókra épített állványzat túl alacsonyra sikeredett, s ráadásul nem is a megfelelő ablak alá álltak vele. Teljes volt a káosz. Az egykori túszok szerint a rendőrök be sem mertek menni a szobába. Kilőtték az idősebbik fiút, de láthatóan fogalmuk sem volt, hogy azután mit kellene tenniük. Ki tudja, meddig tartott volna még a patthelyzet, ha a lányok – az igazság kedvéért tegyük hozzá, hogy Laci segítségével – nem kezdik el lebontani a barikádot.
Hatala Csenge 14 éves volt, amikor édesapja először mesélt neki arról, miről hírhedt szülővárosa, Balassagyarmat. Igencsak felizgatta, hogy „a mi városunkban volt az első magyarországi túszejtés”. – Elolvastam Végh Antal könyvét, megnéztem a filmet is, de hiányérzetem volt. Miért nem szólalnak meg az érintettek?
Már az érettségi előtt nekilátott a túszok felkutatásának. Aztán az egyetem elvégzése után folytatta. Levéltárakban kutakodott. – Mindenki azt kérdezte, hány éves vagyok, s hogy egy ilyen fiatal lány miért akart egy ilyen régi üggyel foglalkozni.
Elmondtam, hogy szeretném azok elbeszélése alapján megírni a történteket, akik elszenvedői voltak a túszdrámának.
Fontosnak tartottam, hogy elmondjam nekik, ha ők nem szólalnak meg, akkor csak legendák és pletykák maradnak az utókorra. Lassan megnyíltak és mesélni kezdtek.
Tartottak a hatóságok a túszok szeretteinek haragjától, ezért a Pintye szülőket még a túszdráma alatt kimenekítették Balassagyarmatról. Hátralévő életüket új néven élték le. Nevet változtatott Pintye László is, aki 15 évet kapott, amiből majd tizenkettőt le is ült. Őt Gazdag Gyula rendező is megtalálta, de nem sikerült megszólaltatnia. Mint később Hatala Csengét, őt is győzködte, hogy ne foglalkozzon a témával.
Egy jó kedélyű, viccelődő hatvanas pasas, a szemeiben nyoma sincs a zsiványságnak. Senki nem gondolná róla, hogy ő az 1973-as balassagyarmati túszejtő. Nevet változtatott, más vidékre költözött. Múltjával nem dicsekszik, de nem is tagadja. És 42 évvel a történtek után Hatala Csenge könyvében a nagy nyilvánosság előtt is megszólalt.
|
Hatala Csenge, aki az egykori szereplőket szóra bírta
Földi D. Attila / Népszabadság |
– Volt egy nagy segítségem – magyarázza Hatala Csenge, amikor rákérdeztem, hogyan sikerült szóra bírnia a túszejtőt. – Nálam voltak testvére hamvai. László úgy tudta, a testvérét jeltelen sírba temették, távol Balassagyarmattól. A városban többen úgy tudták, elhamvasztották és a hamvait szétszórták a katonai temetőben. Egyik sem volt igaz. Egy temetőben megtaláltam András urnáját.
Akkor már 16 éve senki nem érdeklődött felőle, és nem is fizetett. Épp kiszórta volna a temető a hamvakat, amikor felbukkant a huszonéves írónő
és addig erősködött, hogy az elhunytnak van élő rokona, míg végül a temető úgy döntött, vigye el a hamvakat és adja át annak a rokonnak, ha megtalálja.
– Hónapokig beszélgettünk Lászlóval, gyakran a semmiről, aztán egyszer csak megtört a jég. Megbánta ő már rég az egészet. Még ma is fájlalja, de semmiképp nem kísérti, hogy látta meghalni a bátyját. És, hogy úgy látta meghalni. Talán bele se kezd, ha rendesen végiggondolja a tervet, de amikor a bátyja vázolta neki az elképzeléseit, igent mondott, és utána már nem akart visszakozni. Mert, ha valamibe belekezd, végigcsinálja. Volt olyan érzésem, hogy a macsóságuk miatt végződött úgy a túszdráma, ahogy. Rájöttek, hogy ez nem lesz olyan egyszerű, mint gondolták, de nem akarták a lányok előtt feladni.
