Egyik nap, amikor, mint önéletrajzában írta, minden balul sikeredett, esett az eső, nem volt kedve zenélni, s még a tojását is túlfőzte, valamelyik barátja elcipelte egy feketék által látogatott, sörszagú, füstös lebújba. Itt hallott először dzsesszt, és nem hitt a fülének: lába ösztönösen verte a ritmust, a pontatlan, képzett fülnek nyilvánvalóan hamiskás fúvósok szinte az agyába hasítottak. Huszonöt éves volt, és óriási karrier előtt állt.
Az első világháború alatt rábíztak egy negyventagú haditengerészeti zenekart. Állami szolgálatban tanulta ki a karmesteri és „kulturális menedzseri” szakmát, leszerelés után azonnal zenekart alapított. San Franciscót rohammal vette be: már 1918 végére ő volt a legismertebb szórakoztató. 1920-ban New Yorkba költöztette a bandát, és felvételeket készítettek a Victor Beszélőgép Társaság számára. Paul Whiteman megpróbálta a lehetetlent: az európai klasszikus zene és az afrikai ritmusokra, a ragtimera, a katonazenekarok fúvósaira, illetve a fekete rabszolgák bluesára épülő dzsessz összefésülését. Vonósokat alkalmazott, igyekezett minél előkelőbb környezetben prezentálni az új populáris zenét. Ahogy egyszer nyilatkozta,megpróbált úri hölgyet faragni a dzsesszből – elfogadhatóvá tenni a fehér középosztály számára.
A zenészek által Apucinak (Pops) szólított, laza és joviális Whiteman egyáltalán nem volt rasszista. Bár üzleti partnerei tanácsára csupa fehér zenészt ültetett a pódiumra, a hangszerelésben nagyban támaszkodott fekete muzsikusokra, akiket bátorított és felkarolt. 1928-ban például Paul Robesonnal vette fel az Ol’ Man Rivert, aki nemcsak fekete, de ráadásul még kommunista is volt. A Herceg, Duke Ellington maga mondta méltónak Whitemant a dzsessz királya címre, márpedig ő csak tudta.
Amikor a hasonló című film forgatására New Yorkból Los Angelesbe utaztak, így nézett ki az Old Gold dohánygyár által szponzorált zenekar különvonata, az Old Gold Special: három hálókocsi, egy étkező, egy társalgó, két tehervagon meg egy kilátóplatform. Mind elegáns vörös-arany-zöld festéssel. Ötven ember utazott rajta, a zenészek és a kísérők, útközben koncerteket adtak, három hét alatt értek Hollywoodba. (Ahol aztán kiderült, hogy nem volt kész a forgatókönyv, hetekig tétlenül lébecoltak, ami nagyban hozzájárult az alkoholista szólista, Bix Beiderbecke állapotának végzetes romlásához és a film költségvetésének elképesztő túllépéséhez.) Az 1930-ban bemutatott Dzsessz királya végül cselekmény nélküli esztrádfilm lett, amelyet több nyelven is forgalmaztak. A magyar változat narrátora személyesen Drakula gróf, azaz Lugosi Béla volt.
Addigra már Paul Whiteman beírta magát a zenetörténetbe. 1924-ben az ő felkérésére írta George Gershwin a Kék rapszódiát. Előtte nem sokkal Whiteman zenekara már adott egy komolyzenei dzsesszkoncertet a kanadai Eva Gauthier-val a New York-i Aeolian Teremben. A sikeren felbuzdulva a denveri zenei szakfelügyelő fia tovább akart lépni. Elterjesztette, hogy a következő Modern Zenei Kísérlet-koncertre olyan óriásokat hívott meg, mint Igor Stravinsky, Szergej Rahmaninov vagy Leopold Stokowski – függetlenül attól, hogy egyáltalán New Yorkban voltak-e azon a bizonyos februári napon és el tudtak-e jönni. (Rahmaninov ott volt a nézők között, a 42. utcában ma is meglévő koncertteremben.)
|
| AFP / Universal / The Kobal Collection |
Azt kívánta bizonyítani, milyen nagy utat tett meg néhány év alatt az amerikai populáris (pop!) zene. Első számként egy alkalmi kvintett előadta az Original Dixieland Jazz Band Livery Stable Blues című számát. Whiteman állítólag megijedt, amikor látta,mekkora ünneplésben részesítette az előkelő publikum a „fekete” darabot. A következő négy órában azonban nem volt semmi „fekete”, hanem csupa előre megírt, rögtönzésmentes, ám „dzsesszes” darab. Benne a Paul Whiteman Orchestra zongoristája, Fred Grofé által hangszerelt Kék rapszódia, amelynek zongoraszólamát Gershwin játszotta. A The New York Herald szerint a koncert „harsogó siker” volt. A Variety ezt írta: „Whiteman végérvényesen bebizonyította, hogy a tánczenekar, a banda, a jazz, bárhogy is hívjuk, sosem fog meghalni. Az amerikai kultúra része és abszolút szükséglet.”
A Paul Whiteman Orchestra korántsem bizonyult olyan örök életűnek, mint a dzsessz. Hiába volt a harminckét slágerlista-vezető szám, a Billie Holidayjel 1942-ben adott legendás koncert, elfogyott körülötte a levegő. A zene – bár a szimfonikus dzsessz ma is létezik – más irányokba fordult. Whiteman az 1950-es évek első feléig zenés tévéműsort vezetett Teen Club címmel. 77 évesen, 1967-ben hunyt el. Nem tudhatjuk, a papa mit szólt volna, amikor tévútra sodródott fia az életművéért posztumusz Grammy-díjat kapott.
