Kritikám a későbbiekben sem azzal lesz, amivel a baloldal leginkább bírálja a kormányt. A „győzteskompenzáció” nem igazságtalan, ilyen különbség mellett a választókerületek újrarajzolása lényegtelen és arányos, a határon túliaktól nem került be számottevő szavazat az országos listára, a nemzetiségi listáról pedig képviselő. Persze, lehetne igazságosabb, és az igazi kérdés is fennáll: a CÖF, illetve a kormány és a Fidesz közös kampánya, de most nem erről akarok írni. Kritikám a kormánnyal szemben nem baloldali, sem az egykulcsos adót, sem a segélyezés helyetti munkaalapú politikát nem tekintem rossz iránynak.
|
A hatalomnak nem csak egy kívánsága lehet a közszolgálati tévétől
Teknős Miklós / Népszabadság |
Szabadelvű konzervatív vagyok, így amivel szemben állok, az a jobboldali színekben feltörő állampárti antikapitalizmus. Mondok egy példát: a baloldaliakat az zavarja, hogy milyen kormánypárti propaganda zajlik az állami tévében. Engem az állami tévé léte zavar. A következményét, azaz a politikai befolyásolást természetesnek tartom. Van, akit a TV2 Fidesz-közelisége zavar. Engem az, ha politikai eszközökkel kikényszerítik, hogy oda hirdetések áramoljanak. Ennyit előre, a kritikusoknak. Ha az eredményeket nézzük, akkor azok vesztettek, akik több szavazatot szereztek, és azok nyertek, akik szavazatokat vesztettek.
A Fidesznél elment hatszázezer szavazó, de így is megvan a törvényhozási kétharmad. Az LMP a 2010-es választásokon bőven hét százalék felett szerepelt, most alig tudott bejutni a parlamentbe. Az elmúlt négy évet figyelve ezt nagy teljesítményként ünnepelhették: a céljaikat tekintve – életben kell maradni – nyertek.
A magukat vesztesnek tartók közül a Jobbik hatalmasat nyert, már közel egymillió választó bizalmát élvezi. A kormányváltó ellenzék, vagyis a kormányváltani akaró baloldal (plusz liberálisok) visszavette a vidéket a Jobbiktól (ha nem számoljuk a budapesti szavazatokat, akkor 2010-ben a Jobbik erősebb volt listán az MSZP-nél, most nem lett az a kormányváltókkal szemben), szereztek többszázezer új szavazót, és mégis, az élmény az velük szemben, hogy súlyosan vesztettek. Két vesztes, aki nyertes, és két nyertes, aki vesztes.
Hogyan is alakulhatott ez így ki? 2014-ben nem volt igazi választás, mert a nagyobbik demokratikus ellenzéki erő(k) már 2013 őszétől csak alibizett (alibiztek). Ezen a kifejezésen a futballdrukkerek azt értik, ha egy játékos, vagy egy csapat még a pályán van, de már nem érdekli az egész, és nem akar nyerni. Pedig a nagyobbik ellenzéki erő nyerhetett volna. A „jobbra dőlő pályánál” jóval nagyobb különbség született. Éppen ezért, a vereségre vonatkozó hagyományos érvek nem elegendőek. Vegyük sorra.
Egyenlőtlen médiaviszonyok. Ez mindaddig igaz is, ameddig az ellenzék nem kreál ebből tudatos, kampányszerűen összerakott, egyben üzeneteiben folyamatos politikát, és vési bele minden választó fejébe, hogy egyenlőtlen módon juthatnak el a pártok üzenetekkel a választókhoz.
Ebben az esetben akár a visszájára is fordítható az egyenlőtlenség, azaz az ellenzéknek hozhat szavazatokat a kormánypártok manipulációs kísérlete. Lásd 1990-ben és 1994-ben a szocialista állampárt, majd az Antall- és Boros-kormány médiapolitikáját. Ők buktak. Azt is szokás mondani, hogy nem jöttek az anyagi támogatók. Ez biztosan igaz, de itt az a kérdés merül fel, hogy először jön a támogató, és utána a politika, vagy előbb kell politizálni (imázsépítés, branderősítés, kormányzóképesség felmutatása), és abból jön majd mindenfajta egyéb háttér is. Arról nem is beszélve: most először a hivatalos állami támogatás is elég komoly lett ahhoz, hogy legyen pénz a kampányra.
|
A CÖF plakátjaira legfeljebb egy másik CÖF-plakát felelt
Földi Imre / Fotó |
Igen ám, de nem volt hol elkölteni, jön a további ellenzéki érv, mindenhol a kormánypárt, illetve a civilnek nevezett harmadik kormánypárt, a CÖF hirdethetett.
Ez igaz, a CÖF vezetői szégyellhetik is magukat. Igen ám, de arra sem épült fel semmilyen tudatos politika, hogy ezt a támadást visszaverjék. Mondjuk egy hasonló ellenzéki civil szervezettel. Mondjuk a CÖF-plakátokon látható bohóc jó beazonosításával. A bohóc lehetett volna például akár maga a nép, és akkor az ellenzéki vezetők egy oldalon álltak volna a néppel, ők pedig együtt szemben a Fidesszel. Ehhez azonban stratégiájában szervezett, kampányszerűen felépített, egymáshoz kapcsolódó akciók kellettek volna, ahogy ezt a politikai marketing tanítja, és ahogy azt a magyar baloldal, egy nagyon ritka szakasztól eltekintve, országos kampányokban soha sem alkalmazta.
Mi lett a bohócból, ha néha-néha beszéltek róla az ellenzéki politikusok? Orbán Viktor. Miért? Senki sem tudja, szerintem. „Csak”, ahogy Selmeczi Gabriella mondaná.
|
Tóth József főz a kerületében megrendezett Pozsinyi pikniken
Teknős Miklós / Népszabadság |
A bajok korábban kezdődtek. Kezdjük ezt a részt azzal, hogy Tóth József polgármester, aki valószínűleg személyesen ismer minden újlipótvárosi és angyalföldi választót, akkora munkát végez a kerületében, hogy akár pártpolitikai trenddel szembe menve is, csapata mindig győztes minden választáson. Ahogy Botka László is ilyen, aki Ujhelyi Istvánnal együttesen olyan szegedi politikát teremtett, amelynek eredményeképpen sokáig kirobbanthatatlan lesz a baloldal egy hagyományosan jobboldali városból. A sort lehetne még folytatni Wittinghoff Tamással Budaörsön, Hiller Istvánnal Soroksáron stb., de ennyi is elég ahhoz, hogy megtehessünk két állítást. Első, hogy a sikerért meg kell dolgozni.
Mindig tudni kell, hogy az egyik napról a másikra mi következik, és soha nem szabad elhagyni azt a szerepet, amely a komolyságot, a szakértelmet, a kormányzóképességet hozza egy politika előterébe. Ezért volt súlyos hiba 2006-ban Gyurcsány Ferenc részéről, hogy az önkormányzati választások előtt, feltehetőleg tudatosan, bejelentett egy olyan megszorítócsomagot (meg elmondott egy beszédet), amiért a legtöbb helyen vesztettek az MSZP-s polgármesterek. A baloldal ekkor veszítette el, és máig nem találta meg az igazi háttérországát. Mindeközben, ettől az időponttól egészen 2010-ig, elképesztő méretű slendriánság kezdett el keveredni Az elnök emberei sorozatot mágikusan tisztelő miniszterelnöki stáb – sok tekintetben mélyen szimpatikus, más tekintetben teljesen életszerűtlen – távolságtartó, hidegen demokrata professzionalizmusával.
A slendriánság ott találkozott a hideg professzionalizmussal, amikor a ma nagy emberei be tudtak épülni az akkori államszerkezetbe. Polt Péter például az ügyészség, Pintér Sándor a rendőrség formális-informális nagy embere lehetett. Slendriánságból, mert senkit sem érdekelt, és hideg professzionalizmusból, amely a szervezetek működő rendszerében hisz, nem a személyekben. Azaz senkit sem érdekelt ez az egész jobboldali épülés (nevezzük politikai munkának), amely 2009-remár olyan büntetőügyeket generált – példa az UD-ügy – amelyekről később kiderült, hogy semmik, de addigra pártokat és embereket tettek tönkre, megvolt velük a választás is, a mindent elsöpörni képes kétharmaddal.
|
2012-es tüntetés az Erzsébet hídnál - az ellenzék legerősebb éve
Kurucz Árpád / Népszabadság |
Ezalatt, az addigi hazug politikája miatt megvetett, és semmilyen rövid távú eséllyel nem rendelkező szocialista miniszterelnök játszotta a laza embert („Nem kell nekem külügyminiszter, elég ha van mobiltelefonom!”), ami a megítélését még inkább a komolytalan irányba tolta. Ebből a megítélésből Gyurcsány Ferenc máig nem tudott kikeveredni. 2010-ben egy megvert baloldallal kapcsolatban merült fel, hogy a lengyel modell felgyorsított verzióját fogjuk látni, és az MSZP összeomlik. Mesterházy Attila azonban egyben tartotta a pártját, sőt meggyőző többséget is kapott egy a magyar viszonyok között egyébként szokatlan módon demokratikusan működő politikai közösségtől. Ehhez az is kellett persze, hogy a Fidesz ne akarja megsemmisíteni az MSZP-t.
Ennek oka pedig a „centrális erőtérben” álló párt képének felmutatása, amihez a Fidesznek egyszerre kellett és kell az MSZP és a Jobbik. Erről a stratégiáról a kezdetektől fogva nyíltan beszélnek kormányoldalon, most pedig azzal erősítik meg például, hogy egyszerre ítélik el a Jobbikot EU-ellenessége miatt az MSZP-t pedig „agresszivitásáért” – az egyiket a szélsőjobb, a másikat a szélsőbal dobozába téve. Ezért nem 2010-ben jött a Simon-bankszámla, mintegy utolsó döfésként, mert akkor nagyon felborult volna a Jobbikra és az MSZP-re kialakított egyensúlyra törekvés: legyen mindkettő húsz-húsz százalékon, ennyire vigyázzunk rájuk, egyben gyűlöljék is egymást, mert akkor nagyon hosszan itt maradunk, és sokáig mindent elvihetünk – szólt a stratégia 2010-ben, és így szól most is. A Fidesz ezért nem támadta a kampányban a Jobbikot, ezért nem jöttek elő az „ügyei”. A Jobbik pedig hozta, amit választási számokban hoznia kellett.
Térjünk azonban vissza a baloldali ellenzékre. Azt állítottam, hogy nyerhetett volna, ha komolyan veszi saját magát. Ehhez a kulcs a 2012-es év. Bajnai Gordon politikába érkezését sokan várták. Ennek legtöbben két utat jósoltak. Az egyik, hogy rögtön a ciklus elején, 2010-ben megérkezik, és rendet vág a szétesett baloldalon. Ez nem történt meg. A másik a kivárás volt, várakozás arra a pillanatra, amikor már hívják Bajnait az első számú vezetőnek. Ehhez képest igencsak váratlan volt az ő bejelentkezése 2012 október 23-án. Mi történhetett? Amit biztosan tudunk, az két dolog: egyrészt az MSZP népszerűsége emelkedett, az ellenzék pártjainak együttes népszerűsége, beleszámítva az LMP-t is, megegyezett a kormánypártokkal.
|
Bajnai Gordon érkezésével vált 2013 a jelöltkeresés körüli viták esztendejévé
Kurucz Árpád / Népszabadság |
A kormányellenes szavazók nagy számban megjelentek az utcán, tiltakozógyűléseken. Azt sejtem, Bajnai Gordon és tanácsadói, Szigetvári Viktor és az akkor még LMP-s Karácsony Gergely megijedtek, hogy Bajnai lemaradhat. Ezért volt a hirtelen lépés, komolyabb szervezeti háttér nélkül. És ezért volt az a hirtelen támadás (ölelés) az LMP felé, amelyet Schiffer, nagyon nem ügyetlenül, visszavert. Bajnai légüres térbe került, hiszen további partnerei már nem pártok, hanem ilyen-olyan szervezetek lettek, amelyek tagjai, szimpatizánsai sokszor éppen a rivális MSZP tagjai is voltak. Bajnai Gordon a Korszakváltás programjával érkezett, és azt is tette. Egy emelkedőfélben levő, önbizalmában erősödő baloldalra ráhozott egy vitát, amely az egész 2013-as évet meghatározta.
Míg a Fidesz a rezsicsökkentéssel „kormányzott”, addig a kormányt váltani akaró ellenzék a „Ki legyen a miniszterelnök?” vitával egyharmad alá lökte vissza magát. 2014-ben pedig ez az ellenzék már nem folytatott kampányt. Amit tett, az nevetségesnek tekinthető. Talán nem volt ereje. Talán nem volt ideje. Talán nem is láthatjuk az igazi okokat, a Fidesz tudna nekünk erről többet mesélni. Végtére is a kormánypárt elképzelése valósult meg a kampányban az ellenzéki térfélen is.
Schiffer ellenállása, kampánynélküliség, Gyurcsány jelenléte az ellenzéki csapatban. Mindeközben nem a Fideszre és Orbán Viktorra sült rá a korrupt párt és politikus imázsa, hanem az ellenzékre, amihez mindenképpen kellett a szocialisták passzív kampányműködése.
A kampányból a következő négy évre is tippelni lehet. Az én tippem az, hogy a parlamentben semmi furcsa nem lesz. Az ellenzéki képviselők felesküdnek az új alkotmányra, majd befoghatják a szájukat. Nem értettem egyet azzal, hogy a baloldali pártok ne induljanak a választásokon. Azért, mert ha komolyan vették volna magukat, akkor nyerhettek volna. Nem biztos, hogy az ellenzéki győzelem jobb kormányzást teremtett volna, ugyanakkor, látva az eredményt, úgy sejtem, minden komolyabb pozitív változás, ami az ország érdekeit szolgálhatja, majd a parlamenten kívülről indulhat egyszer el. Ami nem lesz feltétlenül a bent ülők kárára sem.
Ennek első lépése a komoly szakmai munka, és egy ehhez, illetve ebből táplálkozó, jól végiggondolt vízió arról, hogy mi visz ki minket a vezető politikusok, a mindkét oldali „hívő”, illetve az egy tál étellel megvásárolható választók milliói, illetve a politikai szerkezet által zsákutcákba navigált kulturális és gazdasági folyamatokból. Ne felejtsük el ugyanis sohasem: csak erős gazdaság és kulturált polgárság teremthet erős nemzetet.
