Amikor 1990-ben utoljára jártam Moszkvában, azzal távoztam, hogy abban az országban bármi megtörténhet az emberrel, pedig az már messze nem Sztálin diktatúrája volt. Azok a tudósok, akikről a vegyészprofesszor szerző életrajzi esszéit írta, nagyobbrészt még a cári időkben születtek, végigélték az alakuló szovjethatalmat, Sztálin diktatúráját és az őt követő időszakot, néhányan még a Szovjetunió felbomlását és az azt követő zűrzavart is. Tizennégyen vannak, jó részük fizikus, néhányuk vegyész, heten Nobel-díjasok. Az a közös bennük, hogy jelentős részük volt országuk tudományának felvirágoztatásában, sőt világhatalmi státuszának elérésében.
Aki kicsit is érdeklődik a tudománytörténet iránt, tudja, hogy a szovjetrendszer cseppet sem volt eredendően tudománybarát. Illetve ez sem igaz teljesen, mert kialakulásának „zsenge” időszakában, a húszas években még éltek a nemzetközi tudományos kapcsolatok, a tudósok Nyugatra utazhattak, sőt kint is kutathattak. Sztálin azonban nemcsak ennek a szabadságnak vetett véget, de az egyes tudományokat is megnyomorította. Közismert a géneket elvető Liszenko hírhedt országlásának következtében a biológia és tömérdek biológus tönkretétele, de a szovjethatalom a kibernetikát is burzsoá áltudománynak tekintette, s a kémiát is súlyos károk érték.
A fizika is hasonló sorsra jutott volna, de a diktátor a második világháború árnyékában és főleg utána felismerte, a fizikusok nélkül képtelen lenne versenyben maradni a leghatékonyabb fegyver, az atombomba kifejlesztésében. Ennek a célnak még antiszemitizmusát is alárendelte, amit mi sem példáz jobban, minthogy a híres és sokáig titkos atomváros, Arzamasz–16 vezetőjéül a zsidó Julij Haritont nevezte ki, aki évtizedekig töltötte be ezt a tisztet. Hihetetlen privilégiumai voltak, például saját vasúti kocsival utazott Moszkvába, de ez mégis csak egy aranykalitka volt, valódi szabadság nélkül: testőrök vigyázták (figyelték) minden lépését.
Egyébként Arzamasz területén munkatábor is működött, a foglyok jelenléte minduntalan figyelmeztette a tudósokat, hogy mi várhat rájuk, ha kudarcot vallanak. Szerencséjükre sikerrel jártak, ami a Szocialista Munka Hőse újabb csillagát jelentette. Hargittai leírja, hogy a kitüntetések rendjét egyes források szerint a mindenható Berija, a szovjet titkosszolgálat hírhedt vezetőjének módszere alapján határozták meg: azok, akiket kudarc esetén kivégeztek volna, a Szocialista Munka Hősei lettek, akik a leghosszabb börtönbüntetést kapták volna, Lenin-rendhez jutottak és így tovább. Mindenesetre, amikor 1990-ben első ízben látogathattak amerikaiak az atomvárosba, Hariton úgy üdvözölte őket: „Negyven éven át vártam erre a napra!”
Az első szovjet atombomba előállítását egyébként a szovjetek jórészt az amerikai atomprogramba beépült kémeik jelentéseinek köszönhették. Ezt is Hariton ismerte be – már a kilencvenes évek politikai változásai után. A szovjet hidrogénbombáért viszont már saját eredményeiknek, elsősorban a később emberjogi harcossá vált Andrej Szaharovnak lehettek hálásak, aki ugyan később a szabadság szimbólumává vált, ám ehhez szívszorítóan kanyargós utat kellett bejárnia. Kevesen voltak, akik olyan hatékonyan segítették a Szovjetuniót szuperhatalommá válásában majd olyan elkötelezetten tettek bukásáért, mint Szaharov.
Hargittai hihetetlen erővel villantja fel azokat a részleteket, amelyek megvilágítják a szovjet-, és bármilyen diktatórikus, vagy abba az irányba tendáló, rendszer lényegét. Ilyen volt az a vacsora, melyet az akkori pártfőtitkár, Hruscsov rendezett az atomfizikusok tiszteletére, hogy kirohanjon Szaharov egyik első, az atomfegyverek leszerelését szorgalmazó figyelmeztetése ellen és megalázza. „Hagyják csak a politikát ránk – mi értünk hozzá! Maguk csak csinálják és teszteljék a bombákat!” Vagy az, amikor a befolyásos tudós, Igor Kurcsatov és a Szovjet Tudományos Akadémia elnöke, Alekszandr Nyeszmejanov igyekezett lebeszélni Hruscsovot Liszenko támogatásáról, a pártfőtitkár felkapta az íróasztalán fekvő kukoricacsöveket és azokkal hadonászva közölte látogatóival, hogy „maradjanak a fizikájuknál meg a kémiájuknál és hagyják békében a biológiát meg Liszenkót.”
Ettől függetlenül a korszerű biológiát a fizikusok és a vegyészek mentették meg a Szovjetunióban, amikor saját kutatóintézeteikben alakítottak biológiai csoportokat álcázott elnevezésekkel, hogy ne derüljön ki a kutatások valódi lényege. A kötet tele van drámai elemekkel, amelyek azt a keskeny mezsgyét mutatják, amelyen ezek a nagy tudósok mozogtak. Bár valóban voltak kiváltságaik, és a tudományos ranglétra legfelső fokain álltak, sohasem tudhatták, mikor jönnek értük és viszik őket jobb esetben „saraskába”, azaz tudományos és műszaki feladatokra szakosodott kényszermunkatáborba, vagy épp börtönbe (mint például a zseniális, Nobel-díja ellenére magát „tanult rabszolgának” tekintő fizikust, Lev Landaut).
Persze nem csak a cári rendszer eltörölt korlátozásai után a tudományba áramlott tehetséges zsidókat érték retorziók, akik egyébként igen nagy számban voltak jelen a szovjet fizikában. A könyv 14 főszereplője közül nyolc tartozott a birodalom e sokat szenvedett nemzetiségéhez (a Szovjetunióban a zsidókat nemzetiségként regisztrálták). Tőlük mindenből még többet, még jobbat követeltek és sokszor még ez sem volt elég. De tanulságos az a történet is, miszerint Sztálin 1934-ben megakadályozta a korábban Cambridge és Moszkva között ingázó, nem zsidó Pjotr Kapica visszatérését Angliába, hogy azután a tekintélyes és világhírű tudós a számára alapított kutatóintézet igazgatójaként váljon – ugyan tekintélyt élvező – „fogollyá” a Szovjetunióban.
Hargittai igazi mestere témájának. Több száz Nobel-díjassal készült, zömmel Amerikában megjelent interjúi és eddigi hét magyarul is olvasható tudományos életrajzi esszékötete e terület bestsellerszerzőjévé avatták. Ezúttal az is érződik, hogy a szovjet társadalmat, és tudományt belülről, sok hősét személyesen is ismerte, s ez hitelessé teszi legújabb művét, amelynek forrásértékűségét a kötetben szereplő személyek, dátumok, források részletes bibliográfiája mellett csaknem negyven oldalon sorjázó jegyzetek erősítik.
Moszkva legelőkelőbb temetője a Novogyevicsi. Az Eltemetett dicsőség főszereplőinek zöme itt nyugszik. Egyikük azonban még él, igaz az Egyesült Államokban. Talán korábbi megaláztatásai, rossz tapasztalatai, netán megérzései indokolták a 2003-ban Nobel-díjassá vált Alekszej Abrikoszov 1993-ban, már Amerikában egy orosz újságírónak mondott, sokak által vitatott keserű szavait: „Jelenleg csak egyetlen recept létezik az orosz tudomány megőrzésére: minden tehetséges tudósnak segíteni kell, hogy elhagyhassa Oroszországot, azokkal pedig, akik ott maradnak, nem kell törődni.”
