A politika tudományos-fantasztikus művekben való feltűnését vizsgálja a napokban megjelent könyvében Tóth Csaba politológus. A Republikon Intézet stratégiai igazgatója A sci-fi politológiájában azt teszi, amit nap mint nap a sajtóban: elemzi az egyes szereplők döntéseit, a politikai rendszerek működését, bukásuk vagy felemelkedésük okait. Megkockáztatjuk: a popkulturális analógiáknak köszönhetően A sci-fi politológiája népszerűbb tankönyv lehetne, mint bármilyen más tudományos mű. De nézzük, hogyan „vezet be” a sci-fi a politológia elemzés világába.
Az eltartott kisujj
A Csillagok háborúja első három része arról szól, hogy egy válságba került rendszer, a Köztársaság összeomlik, az egyik szenátor, majd kancellár, Palpatine pedig teljhatalomra tesz szert. Bár kiderül, hogy ő voltaképpen egy gonosz Sith lovag, Tóth Csaba elemzésében oda lyukad ki, hogy politikai céljai eléréshez még csak nem is kell bevetnie „varázstudományát”, az Erőt. Csak ügyesen befolyásolja a közbeszédet, többséget szerez a szenátusban, kormányzása egy ideig hatékonyabb, mint elődeié volt. Manipulál, kihasználja, hogy az emberek már nem bíznak a lassú demokratikus intézményekben.
|
| Fotó: Benoit Tessier / Reuters |
A Palpatine-nal szemben állók, elsősorban a jedik politikai teljesítménye rosszabb. Eleve a politikához való hozzáállásuk hibás: fennhéjázó és arisztokratikus mentalitásuk miatt lenézik a politikusokat. „Nem piszkolják be a kezüket”, nem is próbálják megállítani a szenátusban a kancellárt. Így a végén nem marad más lehetőségük, mint a jogállamban törvénytelennek számító merényletkísérlet, az önbíráskodás. És ezzel – akaratuk ellenére – közrejátszanak a jogállam leépítésében: Palpatine „puccsot” kiált, és kiiktatja az utolsó féket, a jeditanácsot.
Az Erő jó oldalán állók akkor sem jártak volna sikerrel, ha Yoda mester letartóztatja Palpatine-t, és bíróság elé viszik – figyelmeztet Tóth. Nem tudták bizonyítani, hogy manipulációi révén ő robbantotta ki a háborút, legfeljebb azzal érvelhettek volna, hogy gonosz, nem jó kancellárnak. Csakhogy Palpatine ekkor állt népszerűsége csúcsán: a galaxis lakói örömmel vették, hogy véget vetett a háborúnak, rendet tett. A császárság kikiáltásakor Padmé szenátor ekképp jellemzi a történteket: „Így száll hát sírba a szabadság. Tapsvihar közepette.”
A demokrácia vagy a diktatúra a hatékonyabb?
„Padmé: Nem szereted a politikusokat, igaz?
Anakin: Kettőt-hármat kedvelek. Egyről pedig még nem döntöttem el. A rendszer működik rosszul.
Padmé: Hogy működhetne jól?
Anakin: Egy jó rendszerben a politikusok leülnek és megbeszélik a problémákat. Kitalálják, mi az, ami mindenkinek jó, és azt teszik.
Padmé: Mi is pontosan így teszünk. Csak éppen nem mindenki ért egyet.
Anakin: Kötelezni kéne őket.
Padmé: Ki kötelezné rá őket? Talán te?
Anakin: Dehogyis! Valaki, aki elég bölcs!
Padmé: Úgy beszélsz, mintha diktatúrát akarnál.
Anakin: Lehet… Ha az működik.”
Ez a beszélgetés a Star Wars második részében hangzik el Padmé szenátor és egy jedi-tanítvány, Anakin Skywalker között, akiből később a kiépülő diktatúra, a Galaktikus Birodalom fő aktora, Darth Vader lesz. Ez a párbeszéd Tóth szerint a politológia legelemibb kérdéseit boncolgatja: melyik államforma a hatékonyabb. A köztársaság bukásához ugyanis a jedik politikai amatörizmusán túl az is kellett, hogy a rendszer rosszul működjön, és senki se vállalkozzon a reformjára. Palpatine szónoklataiban rafinált módon folyton a bürokratákat és a korrupciót hibáztatja, holott Tóth szerint ezek nem a válság okai voltak, hanem a tünetei.
Gondolták volna, hogy a XVIII. században élt francia filozófus, Montesquieu elméletét a Star Warson keresztül is meg lehet értetni?
Márpedig a fékek és ellensúlyok, a hatalmi ágak (kormány, törvényhozás, bíróság) szétválasztásának hiánya a Galaktikus Köztársaságban is zsarnoksághoz vezetett. A szenátus nem rendelkezett megfelelő felhatalmazással a vitás kérdések eldöntésére, és ahelyett, hogy megszerezte volna ezeket a jogokat, egyre több hatalommal ruházta fel a kancellárt (azaz a kormányfőt). Tóth szerint itt megint az államelmélet egyik alapvetéséhez jutunk el: gyenge központi hatalom versus régiók, tagállamok (bolygók) autonómiája. Gondoljunk csak az ENSZ vagy az Európai Unió jelenkori válságára.
Tehát a galaxis népei számára egy adott pillanatban az egyszemélyes hatalom hatékonyabbnak bizonyult, mint a köztársasági államforma.
Fenntartható-e a rendszer?
Viszont a Galaktikus Birodalom egyetlen emberöltő alatt megbukott. Tóth arra a következtetésre jut, hogy a császárt cserbenhagyta politikai érzéke, és olyan irányba fejlesztette tovább rendszerét, ami fenntarthatatlannak bizonyult. Nem gazdasági, hanem politikai értelemben.
Egy idő után nem törődött a népszerűségével, inkább félelemben tartotta a népet. Nem gondoskodott az utódlásról, nem épített ki hozzá lojális elitet. Végül egyetlen szövetségese, Vader is cserbenhagyta. Fő támasza a hadsereg volt, de a tábornokoknak semmilyen önállóságot nem adott, ha hibáztak, kivégezték őket. Tóth a másik sagát, a Star Treket hozza fel ellenpéldaként, ahol a csillaghajók kapitányai széles körű jogosítványokkal rendelkeztek, sikeressé téve a Föderációt.
A forradalom felfalja gyermekeit?
Bár Palpatine a Star Wars hatodik részében meghalt, a tavaly mozikba került új epizódból kiderült, mennyire sérülékeny az Új Köztársaság. Eleinte kiegyezne a Birodalom maradványaival, hogy fenntartsa a békét, és nem veszi észre, hogy ezzel saját sírját ássa: az Új Rend csak azért egyezkedik, hogy időt nyerjen, felkészüljön a háborúra. Majd lecsap: csodafegyverével elpusztítja az Új Köztársaság központját.
Jó analógiák
– Mi köze a sci-finek a politológiához?
– Személyes érdeklődés egyrészt: ez a két dolog foglalkoztat a leginkább. Másrészt számos kortárs problémát könnyebb ezzel a módszerrel értelmezni. Felszabadultabban lehet a Naboo bolygón történtekkel illusztrálni, hogyan működik a demokrácia, milyenek a nemzetközi viszonyok, mint ha Putyinról vagy az EU-ról kezdenék el beszélni. Felötlött bennem az is, ha a sci-finek az a lényege, hogy tudományos alapokon áll, akkor érdemes megnézni, van-e társadalomtudományos alapja.
– Idézte-e Yodát, amikor az SZDSZ-nek adott tanácsot? Napi elemzéseiben feltűnnek-e a Star Wars-analógiák?
– A politikai tanácsadásban azért nem vettem igénybe ezt a tudást. Az egyetemi előadásaimban és az elemzéseimben viszont igen. Mert vannak jó analógiák. A Star Trekben megfogalmazott elsődleges irányelvet – mely azt mondja ki, hogy más civilizációk életébe nem avatkozunk bele – például használni lehet a sikertelen szíriai vagy az iraki beavatkozás elemzéséhez.
– Miért van ilyen sok politika a tudományos-fantasztikus művekben?
– Mert a legtöbbjük teljes világokat próbál felvázolni. Így meg kell határozni azt is, mik a társadalmi együttélés szabályai, intézményei az elképzelt világban. Persze, lehetne arról is írni, hogyan működik a Star Trek pénz nélküli gazdasága, de engem a politikai dimenziók érdekeltek.
– Csak a magyar politika maradt ki, pedig a SW-féle Köztársaság válsága magas labda.
– Párhuzamba lehetett volna állítani a rendszerváltás óta eltelt időszakkal. Nem szerettem volna, ha ez a könyv csak az egyik vagy másik oldalhoz szólna. És tényleg felszabadultan akartam a témával foglalkozni.
A szerző párhuzamként az arab tavaszt hozza fel. Ezek az államok Tunézia kivételével vagy anarchiába süllyedtek, vagy zsarnokságba torkollott a forradalmuk. Az 1965-ben megjelent Dűnében is ez történik: a jó szándékú Paul Atreidesre messiásaként vár a nép, ám miután megdönti a császár hatalmát, egy fanatikus, zsarnoki rendszert épít ki abban a hiszemben, hogy ezzel jót tesz népének.
Tóth szerint egy másik népszerű mű, az Éhezők viadalának lázadói azért sikeresek, mert jóval rafináltabbak, politikailag felkészültebbek, és pontosan tudják, milyen politikai rendszert akarnak felépíteni győzelmük esetén. Ezért is használnak fel egy politikától ódzkodó lányt, mert tudják, hogy népszerű, a szabadság szimbóluma. Igénybe veszik két tanácsadó, spindoctor segítségét is, akik morálisan kifogásolható személyiségek – éppen ezért tudják, hogy a háttérben kell maradniuk –, de jól ismerik a politika működését, reálpolitikusok.
A lázadás vezetői mernek kockázatos döntéseket hozni, saját fegyvereit fordítják Snow elnök ellen, akinek uralma iránt a főváros gazdagsága garantálta az elit lojalitását, ő pedig a médián keresztül befolyásolta a népet. S itt vetődik fel az egyik legfontosabb kérdés: morálisan meddig mehet el egy lázadás, forradalom a diktatúrával szemben? A szerző arra a következtetésre jut, hogy
keményebb eszközök (az Éhezők viadalában a főváros bombázása) is megengedhetők, mert a cél – a demokrácia helyreállítása – nemes.
De lehet, hogy a politikai tanácsadó, a Republikon spindoctora ebben téved. Hiszen a demokratákat talán az különbözteti meg a zsarnokság híveitől, hogy azt vallják: a cél nem szentesíti mindig az eszközt. Már csak racionális okokból sem: a demokráciában a nyilvánosság nem csak a manipuláció fóruma, és ha kipattan, hogy a szereplők nemtelen eszközöket használnak, a politikus bukik. Jobb esetben.
