Külpolitikája egyre dinasztikusabbá vált, s egyre többen ismerték fel, hogy határtalan hódításai kizárólag katasztrófához vezethetnek. 1814-ben a Franciaországba benyomuló koalíció hadseregeit fásult, a béke kedvéért a megszállásba is belenyugvó társadalom fogadta. A győztesek Elba szigetére száműzték Napóleont, s visszaültették trónjára a Bourbon-dinasztiát. Az első restauráció békésnek ígérkezett, az 1814. május 30-án megkötött párizsi békeszerződés kifejezetten nagylelkűnek bizonyult.
A huszonkét éven át tartó forradalmi és napóleoni háborúk után a legyőzött Franciaország visszakapta 1792-es határait, Savoya két kerületét, gyarmatait, s nem esett szó jóvátételről, megszállásról vagy a francia hadsereg létszámának korlátozásáról. Még az elhurcolt műkincsek visszaadását sem követelték. XVIII. Lajos mindent megtett a belpolitikai kiegyezés érdekében. Ez volt az egyetlen XIX. századi rendszerváltás, amely nem járt megtorlással és tisztogatással. A restaurációval nem a régi rend és nem az ellenforradalom győzedelmeskedett, hanem egy liberális alkotmányos monarchia jött létre, amely megőrizte a forradalom és a császárság valamennyi vívmányát.
Természetesen voltak népszerűtlen és irritáló intézkedései is, de minden bizonnyal megszilárdult volna, ha Napóleon nem tér vissza Elba szigetéről.
Ő azonban 1815. március 1-jén partra szállt Franciaországban, ügyesen elkerülte a királypárti régiókat, s húsz nap múlva újra bevonult párizsi palotájába. Bár a rendszerváltásra vérontás nélkül került sor, ezt kizárólag a hadsereg támogatásának köszönhette, vagyis klasszikus katonai államcsíny zajlott le. A társadalom többségének véleményét az a polgármester fejezte ki legőszintébben, aki ezzel fogadta őt: „Már kezdtünk boldogan és nyugodtan élni, s maga most mindent összezavar!”
Egy bonapartista kisebbség mindenhol megéljenezte a császárt, de a szavazópolgárok háromnegyede távol maradt az új alkotmányról rendezett népszavazástól, hetven százalékuk pedig a képviselőház tagjainak megválasztásától. Napóleon eljátszotta, hogy a forradalom örököseként tért vissza, megpróbált a liberálisokra támaszkodni, de valójában azt remélte, hogy helyreállíthatja autokratikus egyeduralmát. Az európai nagyhatalmak nem fogadták el a császárság restaurációját. A bécsi kongresszuson tartózkodó képviselőik törvényen kívül helyezték Napóleont, s megindították hadseregeiket.
|
A harctér makettje
Francois Lenoir / Reuters |
A franciák békét akartak és alkotmányos kormányzást, Napóleon az előbbit nem tudta biztosítani, az utóbbit pedig csak ideiglenes engedménynek szánta, melyet az első katonai győzelem után visszavonhat. E győzelem azonban minden tárgyilagos megítélés szerint lehetetlennek tűnt. Németalföldön ott állomásozott Wellington herceg százezer brit, holland és német katonával, valamint Gebhard Leberecht von Blücher vezértábornagy 116 700 porosz katonával. Keletről egy 150 ezer fős orosz és egy 210 ezer fős osztrák sereg közeledett.
A déli határokat 40 ezer spanyol, valamint 50 ezer osztrák és szárd katona fenyegette, s Nápolyból is útnak indult egy 25 ezer fős hadsereg. De Napóleon szerencsejátékos volt, s akkor is vállalta a kockázatot, ha alig volt esélye a győzelemre. „A »lehetetlen« szó csak a gyávák réme és a nyúlszívűek mentsége!” – jelentette ki. Egy 122 ezer fős hadsereg élén hagyta el Párizst június 12-én, remélve, hogy külön-külön legyőzheti Wellingtont és Blüchert, mielőtt az orosz és osztrák sereg megérkezik, majd megszállja Brüsszelt, s onnan diktálja a békefeltételeket. Egyáltalán nem vette figyelembe az erőviszonyokat.
Még ha Belgiumban le is tudta volna győzni túlerőben lévő ellenfeleit, a megérkező orosz és osztrák hadseregek újra elsöprő erőfölényben lettek volna. Franciaország pedig egyáltalán nem állt egységesen Napóleon mögött. A nyugati és déli régiók királypártiak maradtak, Bordeaux-ban, Montpellier-ben és Toulouse-ban a hadsereg összecsapott a royalistákkal, Marseille-ben több száz áldozata volt a fehérterrornak. A kimerült országot polgárháború fenyegette, s aligha lett volna hajlandó adóival támogatni az újabb háborút egész Európa ellen.
A császár sem volt a régi.
Fáradtnak, betegnek tűnt, nehezen ült lóra, gyomorfájás, aranyér vagy vizelési zavarok kínozhatták. Sorra követte el a hibákat, ellentmondásos parancsokat osztogatott, s a vezérkara sem működött megfelelően. Június 15-én az egyik hadtest nem kapta meg időben a parancsot, s megkésve kelt át a határon. Másnap Lignynél Napóleon 70 ezer katonával összecsapott Blücher 85 ezer fős hadseregével. Vereséget mért a poroszokra, de csak megkésve gondoskodott az üldözésükről. Ráadásul meg volt győződve róla, hogy kelet felé menekülnek, holott észak felé vonultak.
Ugyanezen a napon egy Quatre-Bras nevű útelágazásnál Ney marsall 20 ezer katonával támadt Wellington 30 ezer fős seregére. Mindkét fél jelentős veszteséget szenvedett, de megőrizték állásaikat, s Wellington csak másnap, június 17-én vonult vissza észak felé. Napóleon hagyta, hogy ellenfele válassza meg a csatateret a Soignes-erdőtől délre, Braine-l’Alleud, Waterloo és Mont-Saint-Jean körzetében, 18 kilométerre a várostól, egy lankás, dombos területen. Majd a császár a poroszok után küldte Grouchymarsallt 33 ezer katonával. Ez a sereg felderítésre túl népes volt, támadásra túl kicsi, s ugyancsak nagy szükség lett volna rá a másnapi ütközetben.
Június 18-án Napóleon 73 ezer katonával és 266 ágyúval szállt szembe Wellington 68 ezer katonájával és 184 ágyújával.Ha kora reggel támad, talán győzelmet aratott volna a poroszok megérkezése előtt. De az eső csak hajnalban állt el, a tüzérségnek szárazabb talajra lett volna szüksége, s még néhány francia egység nem érkezett meg. Így aztán fél 12 felé kezdődött meg az ütközet. Nem került sor semmilyen meglepő hadmozdulatra, ötletes manőverezésre. A francia gyalogság órákon át ostromolt olyan megerődített épületeket, amelyeket a tüzérség egyszerűen szétlőhetett volna.
Több frontális, francia támadásra került sor, amelyek megtörtek Wellington katonáinak ellenállásán. Napóleon csak egy óra tájban küldött futárt Grouchyhoz, hogy csatlakozásra szólítsa fel, de az üzenet öt felé jutott el hozzá. Grouchy hadserege négy-öt óra távolságban volt ekkor,
ha azonnal megindul, akkor is későn ért volna a csatatérre.
Blücher katonái viszont már négy óra körül megérkeztek, és egyre nagyobb számban zúdultak a franciák jobbszárnyára. Végül a 33 ezer porosz katona döntötte el az ütközet kimenetelét.
A császárnak rendezetten visszavonulni sem sikerült. Gárdájának meghátrálása olyan pánikot robbantott ki, hogy a sereg teljesen felbomlott, s vad menekülésbe kezdett. A híres gesztusok és jelszavak („A gárda meghal, de magát meg nem adja!”) csak az utókor képzeletében születtek meg. Napóleon június 21. reggelén érkezett meg Párizsba, s máris ideiglenes diktátori hatalmat kért a képviselőháztól, hogy megmentse a nemzetet a megszállástól – amelyet ő idézett elő. A képviselők azonban úgy érezték, hogy abszurd lenne háborút folytatni egész Európa ellen azért, hogy ne áldozzanak fel egyetlen embert, akiért már épp elég francia halt meg.
Mindkét kamara Napóleon ellen foglalt állást, aki június 22-én aláírta lemondási nyilatkozatát. „Feláldozom magam Franciaország ellenségei gyűlöletének” – írta, mintha máris a meg nem értett megváltó szerepét próbálta volna eljátszani. Elhagyta Párizst, de június 29-én Malmaisonból még egyszer felajánlotta a kormánynak, hogy nem császárként, hanem egyszerű tábornokként legyőzi a poroszokat, majd emigrál Amerikába. „Hát gúnyolódik velünk ez az ember? – kiáltotta Fouché, a kormánybizottság elnöke. – Talán nem tudjuk, hogyan tartaná meg az ígéreteit, ha a javaslatát elfogadnánk? Mondja meg a császárnak, hogy javaslatait nem fogadhatjuk el! A tárgyalásnak még a reménye is elveszne!” Napóleon még aznap este útnak indult az óceán felé.
|
A híres gesztusok az utókor képzeletében születtek
Yves Herman / Reuters |
A visszatérésével Napóleon semmit nem változtatott a sorsán. A nagyhatalmak már az év elején felvetették, hogy a közeli Elba helyett a távoli Szent Ilonára kellene száműzni őt, s most ezt a tervet végre is hajtották. Franciaország viszont súlyos árat fizetett a száznapos uralomért. A waterlooi csatában 6800 francia esett el, az egész hadjárat során pedig 11 500, és 33 900 sebesült meg. A külföldiekkel együtt a mindössze négy napig tartó hadjáratban 23 700 ember halt meg és 113 800 sebesült meg. A katonai kiadások, az ellenség fosztogatása a hadisarccal együtt legalább kétmilliárd aranyfrankba került Franciaországnak.
Az 1815. november 20-án aláírt második párizsi békeszerződéssel pedig Franciaország nemcsak újabb területeket veszített az 1814-es békéhez képest, de a győztesek 700 millió frank jóvátételt is követeltek, s 150 ezer fős megszálló hadsereget hagytak az országban, amelyet a franciáknak kellett eltartaniuk. A Louvre-ba hurcolt külföldi műkincseket elkobozták. Tízezrek veszítették el az állásukat, s immár sor került politikai megtorlásra, perekre, száműzetésekre és kivégzésekre is. Dél-Franciaországban fehérterror tombolt. Napóleon 1815-ös visszatérése szinte lehetetlenné tette az újra több táborra szakadt francia társadalom békés kormányzását.
Ez volt a császár öröksége.
