 |
A Titkaink Pesten, Bécsben, Debrecenben is telt házat vonz
Konyhás István |
Ennélfogva a bevezetőben említett Jel Színház előadását, a Tolnai Ottó verseiből készült Wilhelm-dalokat is kénytelenek voltak a Modem Kortárs Művészeti Központban megtartani, de ez legalább nem vált a kárára: nem láttam a Deszka összes bemutatóját, de ez a produkció volt a fesztivál egyik csúcsa. Aki május végén Temesváron jár, novemberben pedig Kolozsváron, el ne mulassza megnézni.
Nagy ötlet volt, hogy idén a Csokonai színházzal szomszédos Vencel söröző is beszállt a programokba. Egyik éjjel, nem sokkal éjfél előtt Seress Rezső dalait adta ott elő Varga Klári, akit Dargó Gergely kísért zongorán, s a kései kezdés jót tett a cívisváros amúgy lagymatag éjszakai életének.
A szomszéd asztalnál addigra már ott söröztek a zalaegerszegi színház művészei is, akik Az üveganya előadásáról érkeztek a Víg moziból. Igaz, ha a Wilhelmdalok volt az egyik csúcspont, akkor a Krusovszky Dénes költő által írt, számomra meglehetősen lapos darab volt az egyik mélypont: Az üveganya fakó csehszlovák tévéjátéknak tűnt az 1980-as évekből. De nem baj, ebből is lehet tanulni. Én megtanultam belőle azt, hogy egy tisztességes rendező – jelesül Sztarenki Pál – egy tisztességesen dolgozó társulattal még egy drámai töltettel nem rendelkező drámából is képes kihozni a legtöbbet.
S tanult belőle maga Krusovszky is: a fiatal kortárs költők számomra egyik legjelentősebb tehetségének számító szerző ugyanis részt vett a másnapi szakmai értékelőn, ahol lehúzták ugyan a darabját, de szeretettel tették, Árkosi Árpád rendező arra biztatta, hogy tanuljon meg „színháziul”. Az üveganyával ellentétben emlékezetes volt Háy János A Gézagyerek című darabja, amelyet szerbül adott elő a Piroti Nemzeti Színház.
Habár az előadás számomra nem múlta fölül a legendás debreceni ősbemutatót, mégis különleges „összetartozás-élményt” adott: a színpadon én szerbül beszélő „magyarokat” láttam. Kelet-európaiakat, akik értik a mi magyar életünket, s mi is értjük az ő nyelvüket, még ha nem beszéljük is. Ha rajtam múlna, az említett szakmai értékelőkre beültetnék mindenkit, aki egy-egy előadást megnézett, a Deszka így volt teljes ugyanis: az előadásokról szóló, legszigorúbban értelmezett szakmai beszélgetésekkel, amelyeket profin vezetett le Mispál Attila. Az értékelő trió tagja az említett Árkosin kívül Nánay István színházi szakíró, egyetemi tanár volt, valamint Tóth Erzsébet költő (babérkoszorús, ahogy ő mondta). Árkosi és Nánay értékes, elemző hozzászólásaiból külön jegyzetet lehetne kiadni a színi egyetemistáknak, Tóth Erzsébet (babérkoszorús) meghívását viszont nem nagyon értem, a Pintér Béla Társulat Titkaink című előadása kapcsán is képes volt ilyet mondani: „nagyon ügyes az egésznek a megcsinálása”.
Helyette inkább Forgách András dramaturgot, írót kellett volna beültetni a trióba, ő elemében volt, sziporkázó megjegyzéseket tett például a „hosszú és unalmas színház védelmében”. Szerinte egy ötórás darabban egy félórás, meditatív unalom igenis megtermékenyítő lehet, Árkosi pedig egyetértett vele, mondván: érdemes lenne megszervezni a „hosszú darabok fesztiválját”.
Forgách amúgy a nagyváradi Szigligeti Színház rendezőjeként mutatkozott be, s ennek kapcsán Nánay elgondolkodtató megállapítást tett: szerinte a határon túli magyar társulatok „Magyarország pszichózisban” szenvednek, úgy érzik, az anyaországban „meg kell mutatni magukat”, s görcsösen igyekeznek túlteljesíteni. Habár nem hangzott el a neve, e ponton nem lehetett nem gondolni a kárpátaljai Vidnyánszky Attilára.
S ami a már szóba hozott Pintér Béla Társulatot illeti, pénteki előadásukon ritka nagy telt házat csináltak. Ráadásul kiderült: kisebb színpadra tervezett előadásaik igenis működnek, hatnak és lélegeznek nagyszínpadon is. Zsenik. Azaz hogyan is mondaná Tolnai Ottó? Van bennük klorofill!
