A manipuláció lehetőségére is hoz példát: egyszer annyira másnaposak voltak műsorvezetőtársaival, hogy alig bírtak megszólalni reggel hétkor a Tilos Rádióban, úgyhogy azt hazudták, hogy a stúdióban tapétázás van. – Ömleni kezdtek az üzenetek, a telefonhívások, mindenki javaslatokat tett, hogyan érdemes tapétázni, sőt hallgatók egy csoportja a stúdió előtt is megjelent, hogy segítsen a munkában. De olyan is előfordult, hogy vetkőzős pókert játszott a rádió előtt ülőkkel – bevallásos alapon. Nála például nem is volt kártyapakli.
 |
| Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
A hitelességről szólnak ezek a példák, a személyiség hitelességéről. Ezt a személyiséget néha nagyon karakteres tematikával próbálják helyettesíteni az adók. A Dankó rádiónak például nincs szüksége erre a személyiségre, az erős központi téma adja meg a karakterét, szemben mondjuk az egykori Tilossal vagy az ugyancsak egykori EstFM-mel (Erdélyi mindkét rádiónak központi figurája volt). Utóbbiakban nem a műfaji kizárólagosság, hanem a vadság, a szabadság rajzolta ki az adó arcélét. Azokat hallgatni: világnézet volt.
Ez nem jelenti persze, hogy csak a viszonylag szűk célcsoportnak szóló rádiók működhetnének jól. A nagy, vezető rádiók referenciapontként szolgálnak, a kommersz itt nem szitokszó, hanem egy beszédmódot, technikát, stílust, megközelítést jelent. Ezekhez az adókhoz képest tud egy másik rádió magas művészeti, underground, illetve progresszív lenni. Ezek a referenciapontok szűntek meg, amikor kimúlt a Sláger és a Danubius. Az újragombolás és a névváltoztatás után egyik sem tudott referenciává válni – mindkettő utódja, a Neo és a Class is próbált valamilyen lenni, de nagyon vigyáztak, nehogy valami markáns süljön ki a dologból. A Neo megszűntével aztán egyeduralkodó lett a Class, s vele a rossz értelemben vett középszer.
A rádiók Linuxa
Csöppet sem reprezentatív kutatásunk (tíz kolléga & barát) szerint vezetés közben a Tilost a legjobb hallgatni. A hányatott sorsú, most Budapesten a 90,3-on fogható közösségi rádiót működtető Tilos Alapítvány ügyvezetője, Csabai „Papó” Gábor szerint a Tilos a zenei rádiók Linuxa. (A Linux a programozásban jártasak számára szabadon alakítható számítógépes operációs rendszer – a szerk.) Vagyis a zenei kínálatot nem egy vagy két zenei szerkesztő, esetleg a rádió főnökének ízlése határozza meg – a programot számos autonóm ízlésű ember állítja össze. Minden műsornak a készítő a zenei szerkesztője. – A légkör, a stílus, a zenei minőség önmagát kormányozza. Nálunk ciki nem progresszív zenét nyomni – állítja, majd hozzáteszi, ennek egyik titka nyilván az, hogy a legtöbb zenei stílus képviselője megtalálható a műsorkészítők között, és mindannyian területük szakértői, állandóan az új megjelenéseket figyelik, illetve a régi, de értékes zenék után kutatnak a lemezboltokban és használtcikk-kereskedésekben. – A DJ-ink egy része a bolhapiacokon éli a fél életét.
Elképesztő, két lábon járó zenei enciklopédiák, hozzá rendkívül elkötelezettek. A rádiózás nekik, szemben a kereskedelmi adók műsorkészítőivel, nem fő foglalkozás, csak hobbi. A szabadság.
Ha pénzt kapnának érte, talán nem is csinálnák ilyen szívesen.
Szemben az igazi, nagy kommersz rádiókkal, amelyek valódi szelektor-, illetve ajánló, orientáló szerepet kellene hogy betöltsenek, a magyar adók nagy része csupán követésre állt be. A világ popja után mennek, megnézik, mi van a nemzetközi listákon, odaadják a fiatalos emberüknek azzal, hogy „ő a mi popkirályunk.” Erdélyi Zsolt szerint a jelenlegi vezető adók csak megpróbálnak modernkedni, mint azok a marketingigazgatók, akik hófehér tornacipőben mennek ki a Balaton Soundra, mert azt hiszik, az nagyon menő. Nagyon nem mindegy, ki lesz a már említett „popkirály”: nálunk például Jáksó László az egyik. Hát de mi köze van Jáksó Lászlónak a zenéhez? – teszi fel a kérdést a szakember. Az igazi, a biztos kezű szelektor-szerepét betöltő rádiók a műsorvezetőinek „elhitted, hogy részt vesznek a műsor összeállításában, és azt is elhitted, hogy ezek az adók tulajdonképpen szellemi műhelyek”. Hogy az igényes fülűek elégedetlenek a rádiós zenei felhozatallal, annak egyik okát tehát Erdélyi abban látja, hogy hiteltelen emberek nyomják a zenét.
– Az Amerikai Egyesült Államokban nemcsak a zeneszerzők, a zenei szerkesztők, a műsorvezetők is szakemberek, nálunk viszont mindenhová megpróbálnak valami hírességet igazolni. Mindent elvisz a hamis celebkultúra – így Erdélyi, majd hozzáteszi, hogy szerencsésebb helyeken az ismertség mellé meg kell szerezni az elismertséget is, teljesítménnyel, míg nálunk előbbi egyből az utóbbit is jelenti. Szóval, azért rosszak a magyar rádiók, mert tulajdonképpen „nincs bennük senki.” Csak egy kereső.
A kis, közösségi, helyi rádiók kivételével a szerkesztők kezét a kiadókkal való együttműködések is megkötik, a rádiós reklám pedig, amiből jó esetben pénzük lehetne az adóknak, formailag és stílusát tekintve még mindig gyerekcipőben jár, ami joggal veszi el a hirdetők kedvét.
Éppen a kiadói összefonódások, valamint a nagyközönségen túl a hirdetők, illetve a szponzorok számára is egyre nyilvánvalóbb poptrükkök miatt Erdélyi úgy látja, a zene elértéktelenedett. – A popsztárnak már alig hiszik el, hogy tényleg van hangja – mondja. És tényleg, miért is hinnék el, a mindenféle hangmanipulációs szoftverek és eljárások korában? Az ikonikus márkák, amelyekből úgy 90 van a világon – ezek közül körülbelül 40-nel éled le az életed –, szóval, ezek a márkák mind afféle kulturális ernyők, amelyek alatt élünk – mondja Erdélyi Zsolt, és hozzáfűzi: ezekhez a brandekhez kapcsolódnak bizonyos fogyasztási szokások, reakciók. A kisebb brandek is betöltenek ilyen szerepet – csakhogy a mai rádiók nem tudnak ilyen kulturális ernyők lenni.
– Éppen a kultúra hiányzik belőlük. A vízió. Kik vagyunk mi, és ki vagy te, ha minket szeretsz, ha minket hallgatsz? – térünk vissza az azonosulás lehetőségéhez. De a magyar popzene sincs éppen a helyzet magaslatán – és hát ez is fontos kérdés, ha azt vizsgáljuk, miért olyan a zenei rádiók kínálata, amilyen. Pláne, hogy a médiatörvény kvótázza is a kötelezően játszandó magyar zene arányát.
|
| Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
Erdélyi Zsolt szerint, bár rengeteg új zenekar van, az érdemi utánpótlás mégiscsak csekély. Ennek egyik okát a Petőfi rádió mesterséges sztárcsinálásában látja. Szerinte olyan zenekarokat is felfuttatnak, amelyek nem járták végig a lépcsőfokokat, nem játszottak fizikaszertárban, tornateremben öt embernek, kis klubban húsznak – egyből ezrek előtt kezdenek. Ilyen háttérrel nem csoda, ha csak kevesen képesek akár magyar viszonylatban is ikonikus dalokat készíteni. Kevés a tapasztalat. Márpedig az nem árt a fontos üzenet megfogalmazásához, amely viszont okvetlenül szükséges ahhoz, hogy igazán nagy dalt írjon az ember. Erdélyi egyebek mellett a Beat It című Michael Jackson-dalt említi példaként: az 1983-as dal üzenete, hogy nem kell beleállni minden balhéba, akkor is ember vagy, ha lelépsz, mielőtt vér folyna. Mindez kétségtelenül az egyik legfontosabb popüzenet volt a Reagan-érában, amikor csúcsra járt a bűnözés az amerikai nagyvárosokban. A mai popdalok jó része semmiről nem szól. Túltengenek a Lovasi-utánzó álversek és az állázadás.
– Nincsenek olyan számok, hogy „a szüleim a Barátok köztöt bambulják és ez tarthatatlan”, hogy „nincs hova mennem, mert nincs semmi”, hogy „nem tudok beleszarni a ventilátorba, mert még ventilátor sincs.” Nincs mi ellen lázadni? Dehogy nincs. Nem azt mondom, hogy a napi politikáról kellene beszélni. De milyen más mindez: „én rájöttem, hogy nem ér semmit a szavam, a szavazatom, nem vagyok hatással a körülöttem lévő világra, de az apám még mindig elhiszi, hogy a miniszterelnök nem hazudik”. Nem a miniszterelnökről kell tehát beszélni, az nagyon unalmas. Az apámról! – említ Erdélyi egyet a lehetséges üzenetek közül.
Van azért remény: az RCKO vezetője szerint a rádiózás, ahogy a zene is elkezdett újromantikus jegyeket felvenni, s ahogy a média általában vissza-visszatér a régi, jól bevált (műsor)formátumokhoz, úgy a rádiózás megint nagy lesz.
Legyen. Várjuk az újabb aranykort.
Mit hallgat a kritikus?
Végső Zoltán, az Élet és Irodalom munkatársa szerint a földi sugárzású magyar adók közül az igényes zenebarát ma nem igazán említhet mást, mint a Tilost és a Bartók rádiót. A nagy kereskedelmi rádióknak a „minőségi” zenéhez való viszonyulásáról ez a véleménye: – Amit ezekben a rádiókban hallunk, annak egyedül a nyereségességhez van köze, a zenekultúrára nézve károsak, művészi intenció nincsen mögöttük, szerepük arra korlátozódik, hogy az összevissza fecsegő műsorvezetők korlátolt mondandójába valamilyen cezúra kerüljön. Felvetjük, hogy ilyenkor szokták azt mondani a programigazgatók-főszerkesztők: „azért ez megy, mert erre van igény”. A kritikus szerint azonban ez szimpla hazugság.
– Azért megy ez, mert ezt sugározzák.Ha mást sugároznának, az emberek mást hallgatnának. Ugyanakkor erre is biztos szükség van, mindenkit meg kell szólítani, és ne legyenek illúzióink: sokan nem is igényelnek többet. Viszont az általánosan lesújtó szellemi közállapotot mégiscsak itt lehetne elkezdeni felfelé húzni.
Egy médiahatóságnak – ha már van – itt lenne igazán fontos feladata.
