Etetés van – a kis Erzsi
bőven szórja a magot,
kapkodják is a szárnyasok,
libák, rucák és tyúkok.
Vagy az Sz–T oldal tehenet és borját ábrázoló rajza mellől pedig:
Leghasznosabb állat talán a tehén,
ő adja a tejet – szeretem is én;
kicsi borját szereti,
mindennap megeteti.
De hagyjuk most a minőséget, és azon se akadjunk fenn, hogy a lap az iskolakezdés ötödik hónapjában adta közre az ABC-mankót. Annál kevésbé, mert nyilvánvalóan nem a tanuláskönnyítés volt a fő cél. A tizenöt „betűs" oldal mindegyikén volt más is: rajz a világháború egy-egy katonájáról és alatta-mellette a költészetileg semmivel sem különb szöveg.
Az Sz–T betűoldal katonafigurájánál ez:
Szerb katona, komitácsi, maga bizony nem jó bácsi,
addig-addig rosszalkodott, míg a magyar fegyvert fogott,
és magát jól megbüntette, az országát is elvette.
A hasonlóképpen hetykén-gügyögve megverselt antantharcosok között szerepelt még angol, francia, japán, kozák, montenegrói, orosz és zuáv katona. A központi hatalmak fegyvereseinek hét oldal jutott: a rajzoló és a versíró a honvédot, a huszárt, a dobost, az ulánust, a porosz vitézt, valamint a magyar rendőrt és csendőrt mutatta be a gyerekeknek.
A magyar honvédet a Gy–H oldalon így:
Honvéd vagyok, magyar vagyok,
hírem messze földön ragyog,
védelmezem a hazámat,
jaj, aki ellene támad.
Legyőzhetetlenséget hirdetett seregünk dobosa is a D–E oldalon:
Dobolok, dobolok – egy-kettőre, magyarok, magyarok – csak előre!
Egy életünk, egy halálunk – már mi addig meg se állunk,
míg a muszkát meg nem verjük, és a csatát meg nem nyerjük.
A másik oldalról minderre rádupláz az O–Ö oldal klapanciája:
Jön az orosz, szuronyt szegez, hogy a magyart elveri;
de a magyar talpra állott, s ugyan megfelel neki.
Mellbevágta, megkergette a zord Kárpátok alatt –
s úgy elszaladt szegény orosz: hogy tán még most is szalad.
Imigyen gyúrta az olvasni még alig-alig tudókat az újság. Okkal számítva arra, hogy a betűkkel még csak ismerkedő gyerekeknek a szüleik, nagyszüleik felolvassák, és a versikék alkotóinak szellemében magyarázzák majd a versekben foglaltakat.
Jutott a „műélvezetből" az alig idősebbeknek is. A Gyermekvilág ugyanezen számában a könyvkiadói, könyvforgalmazói gátlástalanság már a nyolcéveseknek is ajánlotta Seress Imrének Az ifjuság és a világháboru című munkáját.
„Vannak gyermekei? – rontott a szülőkre a hirdetésszöveg. – Ha igen, akkor nemesebb és szebb ajándékkal nem kedveskedhetik nekik, mintha megrendeli »Az ifjuság és a világháboru« című díszkötésű művet, mely 416 oldalra terjedő pompás album-alak, gyönyörű díszkötés, százakra menő fényképekkel és rajzokkal. Ára 3 kor. 50 fillér. A gyermeknek az egész jövőjére kihatással lesz az a körülmény, ha alaposan megismeri az egész világháboru történelmét. Ez a mű ugy van megirva, mint egy érdekes és tanulságos regény. Nyolc éves kortól 18 éves korig, akár fiu vagy leány, mindegyiknek pompás szórakozás lesz ez a könyv. Epizód epizódot követ. A cselekmények ugy vannak megirva, hogy a legnehezebb háborús részlet is szórakoztató olvasmány."
(Reklámról lévén szó, nem tudhatjuk, hogy a szerkesztőség meghatározó munkatársai egyetértettek-e a benne foglaltakkal, netán maguk is elhitték, hogy szórakoztató olvasmány lehet egy efféle kötet. De a gondolkodásuktól – koruk társadalmában éltek – mindez aligha állhatott túlságosan messze. Hiszen néhány héttel később egy Molnár Ferencet haditudósítóként ábrázoló fotót így írtak alá: „országszerte nagy gyönyörűséggel olvassák a jeles író harctéri tudósításait és a háborúról írt könyvét".)
Bármennyire hangsúlyozta a reklámszöveg, Seress kötetének nem a szórakoztatás volt a célja. Sokkal inkább a központi hatalmak, s azon belül Magyarország hadi sikereinek felsorakoztatása, vereségeinek eljelentéktelenítése, az antant országainak és seregeinek fitymálása, a propaganda.
A szerző egyik jellegzetesen nyegle passzusa: „Oroszország és cinkostársai belekényszerítettek bennünket a háborúba, mert azt hitték, egy-kettőre végezni fognak velünk. Azonban megjárták! Valamit kifelejtettek a számításból: a félelmetes német erőt és a félelmetes magyar vitézséget... Az erő és vitézség csodálatos kitartással párosult, ügyünk igazságos is volt Isten és az emberek előtt és így nekünk csak dicsőséges diadal, ellenségeinknek pedig csak szégyenteljes kudarc juthatott osztályrészül." (Arról nem szólt a szerző, hogy az „egy-kettőre végezni fognak az ellenséggel" feltevés nemcsak az orosz hadvezetés téveszméje volt. A mi katonáinknak, országunknak is azt ígérte a politika, hogy „mire a falevelek lehullanak", megnyerjük a háborút, s hőseink hazatérhetnek.)
Hogy a háború első másfél esztendejéről szóló négyszázvalahány oldalt olvasták-e a hirdetésben említett nyolcévesek, nem tudjuk. Kevéssé valószínű. Talán a tíz- és tizennégy éveseket sem egy efféle történeti munka foglalkoztatta igazán.
Ami bizonyos: az ABC-versikék szelleme megegyezik Seressnek azon állításával, hogy „a magyar a világ legjobb katonája". (És ezt az ostoba hencegést nem borította be örökre az idő pora! Pár esztendeje magyar parlamenti képviselő fejtegette, hogy egyetlen magyar katona fölér néhány ezer amerikaival.) A szerző a magunk mindenkifölöttiségét egyebeken kívül azzal bizonyítgatta, hogy a magyar–osztrák–német párduc kezdeti sikertelenségek után egyszer csak rárontott az orosz elefántra, és egészen addig tépte, marcangolta, míg a lomha óriás gyors futásra képes menekülő kecskévé nem zsugorodott.
A kecske máshol is előkerül Seressnél – és hozzávesz két madarat is: „A kecskék országa, a kisded Montenegró... is hadat üzent nekünk: a veréb a sasnak!" A kecske az ABC-ből sem hiányzott. Az M–N oldalon a montenegrói sereg katonáját nem harcról, haditettekről, hanem arról beszéltette a versikeszerző, hogy otthon, a hegyekben ellopja a szomszédja kecskéit.
A propaganda nem szorítkozott csupán újsághasábokra – bár az utcán történtekről természetszerűleg a sajtó is beszámolt. A Tolnai Világlapja például egy gyermekrajz-kiállításról: „Okos bácsi és derék bácsi az a Györgyi Kálmán rajzoktatási szakfelügyelő. Okos és derék bácsi pedig azért, mert a gyerekeknek módot és alkalmat nyújtott, hogy háborús rajzaikat kiállíthassák. Mert érdemes ám sok fiucska arra, hogy amit szorgalommal és nagy gonddal rajzpapírra vetett, ne csak az édes szülői, de azok a jó bácsik is lássák, akik a gyermekek munkái iránt érdeklődnek."
Beszámolt a lap arról is, hogy a Pasaréten kialakított „bemutató lövészárkot" gyerekek is megnézték: „Ott sokat láthat, tanulhat, de baj nem érheti, még a kisujja sem görbül meg, mert nemcsak vigyáznak a katonabácsik a látogatókra, de minden legcsekélyebb dolgot apróra megmutogatnak. Van ám ott sok látni meg tanulni való; sőt aki megéhezik, katonabácsik által főzött gulyást is ehetik."
Evésről szólt az utolsó ABC-oldal egyik tanversikéje is:
A trónusom kicsi zsámoly, a nevem meg Gizike;
Uzsonnára zsemlyét kaptam –
Nézzék csak: mily picike!
Na de sebaj! Itt a zsákban kaptunk lisztet eleget,
És ha kicsiny lesz a zsemlye, ehetünk majd kenyeret.
E rímes-rémes gügyögésben akadt egyetlen kozmetikázatlan valóságú, a zsemlék méretcsökkenését említő elem (a Tolnai Világlapja dicséretére szól, hogy ugyanabban a számában – nem a Gyermekvilágban, hanem a főlapban – nem hallgatott a mindennapok élelmezési gondjairól, és ábrát, mai szóval infografikát közölt az említett pékáru zsugorodásáról). A következő verssorokban persze a liszt és a kenyér dolgában visszatért a szokásos derűlátás.
Pedig: 1915. december 28-án bevezették Magyarországon a kenyérjegyet...
Egy esztendő két arca: 1916 a fronton és a gyermekeknek szánt, a világháborút népszerűsítő kiadványban
Forrás: fortepan.hu és tolnai világlapja
