|
Miriam Gebhardt
Oliver Rehbinder |
Gebhardt szerint az oroszok esetében a nemi erőszak nem volt meglepő, a náci időkben a goebbelsi propaganda állandóan az árja nőkre rárontó „ázsiai vadállatokkal” fenyegetőzött. Az előrenyomuló szovjet csapatok elől menekülők részletesen beszámoltak arról, hogy a vörös csillagosok hogyan élték ki magukat, hogyan álltak bosszút a kezükbe került német nőkön. A polgári lakosságot azonban felkészületlenül érték a szexuális támadások az amerikaiak részéről.
– A németeknek fogalmuk sem volt arról, hogy a tengerentúli propaganda a kontinentális európai nőket, így a németeket is könnyűvérűnek, szexuálisan kiéhezettnek festette, ezzel növelve az átdobott katonák harci kedvét. A riasztó hírek, miszerint a francia lakosság megdöbbenésére az amerikai katonák tömegesen erőszakoltak meg francia lányokat és asszonyokat, nem jutottak el a legyőzött Németországba – mondta a Népszabadságnak adott interjúban Gebhardt.
A münsteri és konstanzi egyetemen tanult történész számításai szerint a II. világháború után 860 ezer német lányon, asszonyon és fiún (!) követtek el nemi erőszakot. Cáfolta, hogy a szovjeteknél létezett volna olyan parancs, ami (tömeges) szexuális erőszakra szólította volna fel a Vörös Hadsereg katonáit, akik gyakran úgy szólították le áldozataikat, hogy Komm, Frau! (Gyere, asszony!).
Az amerikai hadseregben sokkal szervezettebben zajlottak az ilyen esetek, a katonák – a tisztek tudtával, sőt részvételével – szexpartikat „hoztak össze”. Brutalitásban nem maradtak el az oroszoktól és ők is fosztogattak. Csoportosan törtek rá házakra, az időseket kiparancsolták, rosszabb esetben kiverték, és utána végigmentek a kiszemelteken. Gyakran csokoládéval, selyemharisnyával vagy pénzzel csábítottak el nőket, akiket aztán akár szakasznyi katona is magáévá tett.
A szexuális erőszak ügyeivel érdekes módon a katolikus egyház „foglalkozott”. Az amerikaiak által elfoglalt dél-németországi falvak plébánosai rendszeresen küldtek helyzetjelentést a münchen-fresisingi érsekségnek. A Gebhardt által részletesen tanulmányozott felső-bajorországi anyagokból kiderül, hogy a régió minden falujában feljegyeztek szexuális erőszakcselekményeket. A történésznek ugyanakkor feltűnt, hogy a papok milyen szenvtelenül számoltak be ezekről az esetekről. S szinte mindig azt érzékeltették, hogy bizony, a megerőszakolt nők jócskán „hibásak” azért, ami velük történt.
Az amerikai hadseregben szigorúan büntették a szexuális erőszakot. A katonai bíróságok húsz-harminc éves szabadságvesztést is kiszabtak azokra, akik lebuktak. A faji megkülönböztetés éreztette hatását: sokkal több afroamerikai katonát ítéltek el, mint fehér bőrűt – mutatott rá Gebhardt, aki kutatásai során az amerikai hadsereggel nem vette fel a kapcsolatot, viszont tanulmányozott a témában a tengerentúlon megjelent műveket. (Akkor az amerikai hadseregben külön-külön egységekben szolgáltak a fehér az afroamerikai katonák.) Gebhardt szerint sem amerikai, sem orosz részről nincs késztetés arra, hogy szembenézzenek világháborús szereplésük ezen sötét fejezeteivel.
– Félreértés ne essék, e fájdalmas téma feldolgozása nem történelmi revizionizmus. Szó sincs arról, hogy kisebbíteni szeretném a náci III. Birodalom iszonyatos bűneit – hangoztatta Gebhardt. Elmondása szerint – ha megkésve is – igazságot szeretne szolgáltatni a megerőszakolt, megbecstelenített nőknek, akik között biztosan voltak náci szimpatizánsok, párttagok is, mint ahogy mások is. Nem valamiféle Amerika-ellenesség motiválta őt, sokkal inkább a német társadalom képmutatására, közömbösségére akart rámutatni. Az áldozatokat megbélyegezték, azt mondták rájuk, hogy megérdemelték a sorsukat, az „amcsik csajai”.
Hívták őket „Veronika Dankeschönnek” is: az elnevezés az amerikaiaktól származik, a gúnynév a szexuális kapcsolatokból akkoriban sűrűn összeszedett veneral diseases (nemi betegségek) elferdített változata. Az általános megvetés és kitaszítottság sok nőt öngyilkosságba kergetett. Vagy elfojtásba, súlyos pszichés betegségekbe, amelyeket a kor orvostudománya nem ismert és nem is tudott megfelelően kezelni.
– A nemi erőszak kezelése megdöbbentően ábrázolja a kor német közerkölcseit. A hitleri rezsimmel, így a zsidók és más üldözöttek kiirtásával senki sem foglalkozott, a németek felejteni akartak. Jól jöttek a felszabadítók által megbecstelenített nők, mert a nácik helyett ezeket a „feslett személyeket” lehetett pellengérre állítani.
Rengeteg egykori áldozat kereste, keresi meg a szerzőt. Többségük túl van már a nyolcvanon. Az egyik legmegrendítőbb történet azé az asszonyé, akit 1945 tavaszán, 14 éves korában erőszakoltak meg amerikai katonák. A kamaszlánynak fogalma sem volt a szexualitásról. A történteket mélyen eltemette magában, a könyv hatására azonban vulkánszerűen törtek ki belőle az emlékek, s a felvillanó múltbeli képeket naplóban kezdte megörökíteni.
Gebhardt úgy gondolja, hogy a még élő egykori áldozatokkal sürgősen foglalkozni kellene – például az idősotthonok munkatársainak megfelelő képzésével vagy traumaterapeuták kiküldésével. A történész nagyon sajnálja, hogy a nagymamája már nem olvashatja el a könyvet. Ki tudja, milyen emlékek szakadnának fel belőle is a lélek mélyéből.
