|
| A szemét közt talált dokumentumköteg a népbírósági per hátterébe enged bepillantást. |
Kolosváry-Borcsa Mihályt, aki Dálnoki rendeletének megjelenésekor még a Dunántúlon szerkesztette a Függetlenség – Esti Újság című nyilaslapot, és meggyőződéssel jósolta meg napról napra a hadiszerencse gyökeres fordulatát, október 9-én a háborús bűnösök második csoportjával szállította Budapestre egy amerikai repülőgép. A gépen tizennyolc fogoly volt, a mátyásföldi repülőtéren Major Ákos, a Népbíróság elnöke és Péter Gábor, a politikai rendőrség vezetője várta őket. A másnapi Népszava egyenként idézte fel a bűneiket, Kolosváry-Borcsáról ezt írta: „Az egykori sajtókamara hírhedt emlékű vezetője, aki nemcsak a magyar sajtó vezető képviselőit irtotta ki, de nem riadt vissza attól sem, hogy az újságírók jóléti intézményeinek anyagi fedezetére szolgáló javakat saját hasznára fordítsa."
Pár nappal később viszont már a börtönből tudósított a Filmhíradó, ahol az is látható volt, hogy Péter Gábor egymás után hallgatja ki a foglyokat. A kommentár szerint „Kolosváry-Borcsa Mihályt hozzák be. Eszeveszett vad módjára vetette rá magát ez a szakállas dúvad a magyar betűre, a magyar kultúrára. Kiirtotta a szabad gondolatot, vágóhídra küldte a magyar újságíró társadalom színe-javát. Máglyára rakatta, papírzúzó malomba dobálta a világirodalom és a magyar szabad gondolat rengeteg értékes könyvét. Minden írást ki akart irtani, ami nem nyilas és nem a németeket szolgálja. Borzalommal forduljanak el sötét emlékétől!"
Aligha volt Magyarországon bárki is, aki ne tudta volna felidézni ezt a hírhedt jelenetet. A Filmhíradó is mutatta alig másfél évvel korábban, 1944. június 15-én, hogy az Első Magyar Kartonlemezgyár budafoki telepén „megkezdődik a zsidó irodalmi termékek megsemmisítése", és vitéz Kolosváry-Borcsa Mihály, a sajtóügyek kormánybiztosa a zúzógépbe dobja az első könyvet – történetesen Kiss József verseskötetét, amelyben az első magyar kommunista versnek titulált Knyáz Potemkin is benne volt. Ekkorra már mintegy 270 írót helyeztek tiltólistára, és 22 vagonnyi, félmillió darab könyvüket gyűjtötték be a kereskedőktől és a könyvtárakból.
És ez csak a papír. De a könyvzúzás idejére végbement a magyar sajtó totális átalakítása is. Az első zsidótörvénnyel egy időben kezdődött meg a Sajtókamara felépítése: a szervezetbe hatszázaléknyi zsidót vettek fel, viszont senki sem vállalhatott újságírói munkát érvényes tagság nélkül. 1939-re több ezren rekedtek kívül a kamarán, miközben a rendszert megteremtő Kolosváry-Borcsa miniszteri biztosként mintegy négyszáz, zömében baloldali-liberális lapot is betiltott. 1941 májusában, amikor ünnepélyesen megnyitották az Andrássy út 101. alatti Magyar Sajtó Házát – aulájában Horthy mellszobrával, tanácstermében a kormányzót ábrázoló hatalmas festménnyel –, joggal mondhatta:
„A magyar sajtó új hajlékából hirdetem meg a kamarai újságíró hitvallását. Keresztények vagyunk, militaristák vagyunk, hazafiak vagyunk! A közéleti erkölcs és a családi tűzhely szentségének oltalmazói. Ez a ház a magyar sajtó háza, a keresztény nacionalista gondolat és a szociális érzéstől áthatott fajvédelmi szellem erős vára lesz."
Egy évre rá Kolosváry-Borcsa aztán újabb 21 sajtóorgánumot tiltott be, köztük – az Illyés által szerkesztett Magyar Csillag és a Tildy Zoltán vezette Független Magyar Újság mellett – a Berecz Sándor felelős szerkesztésében és kiadásában megjelenő Magyar Tudósítót is. Bár Berecz ügyvédi irodát is vitt, 1936-ban alapított, zömmel parlamenti híreket szolgáltató kőnyomatos újságjának megszüntetése bizonyára érzékenyen érintette. Hiszen hosszú út vezetett odáig: számos lap parlamenti tudósítójaként dolgozott, közben épp negyvenévesen, 1931-ben a mezőkövesdi körzetben még a képviselő-jelöltséggel is megpróbálkozott. (Bár az Egységes Párt színeiben indult, veszített. Egy ugyancsak kormánypárti társa győzte le.)
 |
| Kolosváry-Borcsa Mihály a Filmhíradó felvételén, amint zúzdába dobja az első kötetet. |
Hogy a régi ismeretség miatt-e vagy mert ő volt Szálasi ugyancsak újságíróból lett vallás- és közoktatási miniszterének, Rajniss Ferencnek is az ügyvédje, nem tudni; de tény, hogy a család képviseletében Kolosváry-Csató Bálint, a Magyar Nemzeti Bank főellenőre őt kérte fel a védelemre. 1945. november 18-án megállapodtak, hogy a készkiadásokon kívül – ezekről az ügyvéd külön tartozott elszámolni – „honorárium címén 20, azaz húsz U. S. A. dollár budapesti értéktőzsdei hivatalos árfolyam középértékének megfelelő összeg esedékes pengő-értékben". Ezt az összeget a család részletekben utalhatta át a népbírósági tárgyalás első napjáig, s a szerződéskötéssel egy időben meg is kezdték a törlesztést: átadtak dr. Berecznek százezer pengőt, ami 4,02 dollárnak felelt meg.
A már idézett levél szerint a vádlott a fasisztakönyvek jegyzéke mellett kért még olvasnivalót – „eddig csak az angol és orosz nyelvtant kapta meg" –, dohányt és a lehető legsürgősebben tiszta ruhát. Ügyvédje által üzente, hogy „Székely Rózát, volt szobaleányát sürgősen kerítsék elő. Pintér házmester bizonyára tud róla. Ez a nő azért volna fontos, hogy megmondja, ki és mit vitt el a lakásáról." Berecz Sándor a kopott írógépszalaggal, sűrű sorokban teleírt, félbevágott lap hátuljára még azt is odakopogta: „Egyébként jellemző a finom gondolkodási módjára, hogy a koszttal senkit sem akar háborgatni, bár azt veszem ki szavaiból, hogy jól esnék az is." Majd felajánlotta Kolosváry-Csatónak, hogy a következő vasárnap látogassa meg őt lakásán – a telefonkönyvek tanúsága szerint az ügyvéd a Pasaréti úton, ügyfele a Böszörményi úton lakott –, ahol „bizonyos házi munkákat kell elvégezni, hogy ne fagyjam meg teljesen". Arra viszont külön utóiratban hívta fel a figyelmét, hogy „a meghívás a legkevésbé sem azt a célt szolgálja, hogy ismét bélelt borítékkal tessék jönni".
A lomtalanításon talált levélköteg sajátos keresztmetszetét adja az elkövetkező fél év eseményeinek. Miközben a halálra ítélt Rajniss Ferenc perében a fellebbezés elbírálására várt Berecz Sándor, a család folytatta az ügyvédi díj törlesztését. 1946. január 3-án 700 ezer, másnap 550 ezer pengőt fizettek neki, 3,78, illetve 2,56 dollár értékben. Január 12-én kelt levelében Berecz jelezte, hogy a közlekedési nehézségek miatt csak másodnaponként jár haza Erzsébet körúti irodájából, és kérte Kolosváry-Csatót, hogy intézzen el egy bizonyos ügyet. Ebben – írta – Hefty Gyula MKP-tag tömbmegbízott lehet a segítségére, akit ő régóta ismer. (Hefty – derül ki a korabeli sajtóból – alpinista volt és turistalapok szerzője, Berecz pedig az újságírók turistaegyesületét vezette a harmincas években.) 25-én a család újabb 900 ezer pengőt fizetett, ami ismét csak 2,56 dollárt ért.
Március 21-én, kilenc nappal Rajniss Ferenc kivégzése után Berecz biztosította Kolosváry-Csatót, hogy minden erejével a védelem előkészítésén dolgozik, majd levele végén így fogalmazott: „Mihály arra kéri, hogy vasárnap ismét az ő napja, kér tehát csomagot, dohányt, Haefflertől meleg ebédet és főleg kenyeret. A magam részéről kérem, gondoljon reám is a hiányzó részlet törlesztésével kapcsolatban."
Az elismervények tanúsága szerint az ügyvéd ezt követően április 5-én 30 millió, 26-án 110 millió, május 2-án 200 millió, május 17-én 2 milliárd, végül május 31-én 40 milliárd pengőt kapott, amivel kitelt az előzetesen kialkudott 20 dollár honorárium. Azt viszont a történelemkönyvekből tudjuk, hogy a család eszerint nem tudta teljesíteni a vállalását, miszerint még a népbírósági tárgyalás előtt fizet. Még március 26. és április 3. között lezajlott ugyanis a per, és Kolosváry-Borcsa Mihályt golyó általi halálra ítélték. Bár védője elérte, hogy októberben a bíróság tárgyaljon a perújrafelvételről, az ismételt tanúmeghallgatások után a keresetet végül elutasították. Az ítéletet december 6-án, reggel kilenc óra után pár perccel hajtották végre.
Berecz Sándor, aki 1932-ben A tökéletes választójog címmel elméleti munkát jegyzett, 1939-ben pedig Az új választójogi törvényről írt könyvet, 1947-ben még közreadta Az új népbírósági törvény című kötetét. Ekkortájt továbbra is a Pasaréti úton lakott, de 1954-ben már az akkoriban Sztálinról elnevezett Andrássy úton volt lakása. Annyit tudunk még róla, hogy 1959 májusában halt meg, hatvannyolc évesen.
