Nem e tárca tárgya annak taglalása, hogy hányféleképpen lehet csapnivaló egy színielőadás, de azt nem akarom elhallgatni, hogy ez modernkedve lett az. Vagyis nem hatásvadász fogásokkal, simlis ripacskodással, hanem azt sugallva, hogyha nem akarsz büdös bunkónak látszani, vágj átszellemült képet, és csöppet se zavarjon, hogy nem érted: úgy könnyebb lesz beleképzelni valamit.
Mint tudjuk, ez egy aránylag sikeres sugallat – a könyveknél inkább, mint a színháznál, filmnél, mert az olvasás elnapolható –, de az itt tárgyalt esetben teljes tévedésnek bizonyult. A nagyszabású regény színházi adaptációjának zavarosságát a rendezés koncepciótlansága próbálta kompenzálni. Az előadás nemcsak a nézők, de a szerencsétlen színészek számára is követhetetlennek bizonyult, legalábbis kimondottan tanácstalanul tévelyegtek a talányos jelentésű monstre díszletek között.
Ha rajtam múlott volna, a szünetben lelépek. De nem rajtam múlott. Vendéglátóm is végtelenül unta az előadást, de ő a világért sem ment volna el. Egyrészt, mert számára az unalom része a kultúrának, nem lát benne semmi kivetnivalót. Másrészt, mert rettenetes tiszteletlenségnek tartotta volna azokkal szemben, akik egy ilyen pofátlanul pocsék előadással tisztelték őt meg. Szóval maradtunk, és ezt végül egyetlen sovánka szempontból nem is bántam meg.
Azt, hogy az előadás megbukott, csak a vájt fülűek vehették észre, hisz nem volt ott se mediterrán füttyögés, pfujolás, se fagyos brit csönd.
Az viszont, hogy a sok száz néző éppencsak hogy összepaskolta a tenyerét, a mi viszonyaink között paradicsomdobálásnak felelt meg.
A színészeknek a legnagyobb leleménnyel is csak háromszor sikerült kijönniük. A harmadik már kifejezetten kínos volt: a taps még a jelenlétükben elhalt.
Nem azért mesélem mindezt, hogy kéjelegjek a kudarcon (amelyet a bérletrendszernek köszönhetően a színház feltehetőleg alig érzett meg, vagyis nagyjából ott is mindegy, hogy valami jó-e vagy rossz), hanem azért, mert még e lehangoló produkciót nyugtázó bágyadt fogadtatás is néhány ütem után tömör vastapsba ment át. Nem állítom, hogy viharos volt az a taps, azt se, hogy sokáig tartott volna, de amíg szólt, egyszerre szólt, mint a menetelő bakák bakancsának csattanása: egy-ké, egy-ké, egy-ké... Érdekes, háromra sose futja.
Állítom, az összes szörnyű hazai szokásunk közül a vastaps a legrettenetesebb. Háromszorosan is az. Először is, mert borzalmasan hangzik. Tényleg rejtély, hogy színházi és zenei előadásokra önként jegyet váltó, sőt azokat tán valamennyire kedvelő felnőtt emberek nem röstellenek egy kakukkos óra ritmusára nyilvánítani ki tetszésüket. Hát nem hallják? És a bamba, ütemes taps látványa nem rettenti el őket? Hát persze hogy nem. És ennek a miértje vezet el a második okhoz.
Elvileg a taps ugye a tetszésnyilvánítás kifejezése, de mint a jelzett színielőadás példája mutatja,
a vastapsnak (aminek – szintén elvileg – a siker csúcsát kéne jelentenie) az égvilágon semmi köze az elismeréshez.
Magyarán: van itt – itt is – némi diszfunkcionalitás. Na most, ha a spontán és őszinte értékítélet megnyilvánulása gépies, monoton és kötelező egyenszokássá válik, az azt jelenti, hogy elvesztette eredeti szerepét. Ezért nincs igazi bukás, és ezért nincs igazán következmény se. Akárcsak az életünk más területein.
Hogy a vastaps robotizálja a közönséget (vagy esetleg a közönség robotizálja a vélemény tapsban való megnyilvánulását), arra van más bizonyíték is. Amint azt több kísérlet és felmérés kimutatta, akárcsak a nevetőgépnek, a tapsnak is öngerjesztő hatása van: minél jobban szól, annál inkább tapsol a jónép. Boldogult úrfikoromban, amikor időnként külföldi táncegyütteseknek tolmácsoltam különböző pesti színházakban, ha fokozni kívánták a sikert, az ügyelő szólt, hogy erősítsék föl a nézőtéri hangszórókat. Így a publikum hangosabbnak hallotta a saját tapsolását, és ennek hatására még hangosabban kezdett el tapsolni. Ilyen trükkökre valójában nincsen szükség: a vastaps betölti ezt a mechanikus, öngerjesztő funkciót.
De van itt valami, ami még az eddigieknél is sokkal lehangolóbb: a dolog önkéntessége. Közismert, hogy a vastaps a sztálini Szovjetunióból származó politikai importtermék, ami nálunk az éj-jen-ráko-si rigmussal párosulva került kötelező használatra, majd belopódzott az előadó-művészet csarnokaiba is. Mára annyira meghonosodott, hogy
hiába a csúf, idegen eredet, ugyanannyira népnemzetinek számít, mint az amerikai paprika, vagy a török-arab származék töltött káposzta. Annyira magyarrá vált, hogy az itt bemutatott formában sehol máshol nem fordul elő a világon.
Létezik olyan értelmezés, amelyik a színházi vasfüggöny leeresztése után is dúló ovációval hozza összefüggésbe – tudják, amikor egy kis fémajtón kukucskálnak ki a színészek –, de az legfeljebb a kifejezés etimológiáját magyarázza meg, nem pedig a tényleges tartalmát. Valóban van ilyen fergeteges siker, de – mint e cikk elején előadott példa illusztrálja – a vastapsnak ehhez semmi köze.
Ha valamihez köze van, az Illyés nevezetes versének azon néhány sora, mely szerint „hol zsarnokság van, / ott zsarnokság van / nemcsak az ernyedetlen / tapsoló tenyerekben...” Ezért is, hogy – függetlenül a kifejezés állítólagos színházi eredetétől – jogosabbnak látszanak az olyan jelentésasszociációk, mint a politikai vasfüggöny, a vasember, a munkásököl vasököl, vagy az, hogy a vas és acél országa vagyunk...
„Voltunk!”, javíthatna ki valaki, „De ez már mind a múlté”. Amire én azt válaszolnám, hogy ami a vas és acél országát illeti, kétségkívül így van. Ami viszont a vastaps szolgai szokását, az áttestálódott a későbbi korokra és – akár a rák – átterjedt nemcsak a műélvezet, de az élet egyéb területeire is. Bizton állíthatom, hogy
mára a vastaps országa vagyunk, vagyis egy olyan hely, amelytől nem teljesen idegen a csordaszellem, a nyájreflex, a törzsi tudat, és ahol az emberek egy része magától viselkedik úgy, mintha vezényszóra tenné.
Umberto Eco azt állította, hogy Olaszországban egyetlen szó, egyetlen gesztus nem maradt meg a fasizmus rendkívül erőszakos nyelvi és viselkedési újításaiból. Mi tiszteletteljesebben viszonyulunk a múlthoz: a Kádár-kor értékrendje teljesen a miénk, a horthysta allűrök a hétköznapjaink és ünnepeink részévé váltak, és – mint látjuk – a Rákosi-korból is hasznosítani tudunk valamit. E tekintetben a vastapsnak felbecsülhetetlen jelképes jelentése van, mert kulcsot kínál a jelenünket uraló tehetetlenséghez és apátiához.
Nyakunkon az új színházi szezon, ideje készülni, mert megint tapsolni kell. Csak ne feledjék: ahol vastaps van, ott vastaps van, és ahol az van – Illyéshez visszatérve – ott „mindenki szem a láncban”.
