A kilátóavatás különlegessége volt egyébként, hogy az ünnepélyes eseményen maga a névadó, Kauzál István is ereje teljében részt vett. Mi több, végighallgatván Kollmann sporttárs, valamint a Magyar Turista Egyesület alelnöke, Jász Géza „izzó hazaszeretettel telített” szavait, „meghatódva köszönte meg az ünneplést”. Majd annak rendje és módja szerint önnön érdemeiről a harmincadik évét éppen betöltő Pénteki Asztalra terelte a figyelmet: miután a születésnapot éltető huszonkét tósztra is megfelelt, a Turisták Lapja szerint elhangzott „a szegény csonka Haza turistájához méltóan zárszava: Igazságot Magyarországnak!”
Mindebből kitűnik, hogy a Pénteki Asztal kitüntetett helyet foglalt el a magyar turistatársadalomban. Amikor a turistaegyesület budapesti szakosztálya kebelén belül megalakult ez az asztaltársaság – csak pár évvel lemaradva a Csütörtöki Asztaltól –, kimondták: a Gömbös Lajos Városház utcai, a Régi zenélő órához címzett vendéglőjében tartandó péntek esti társas vacsorák célja „a turista egyesület tagjai közt a társas élet ébrentartása, az összetartás szorosabbá tétele és a kirándulások megbeszélése”. A tagok a két alapszabályban meghatározott posztra legmegbízhatóbb társaikat választották: vezetőnek a hatvanadik évét betöltött Késmárky Gyulát, gazdának pedig a negyven felé járó Kauzál Istvánt.
Értelemszerűen fél évtized elteltével ők bábáskodtak a Pénteki Asztal első nagy vállalása fölött is. 1908-ban döntött úgy a társaság, hogy a Pomáz és Szentendre fölötti hegyvidék kedvelt kirándulóhelyén maradandó alkotással bizonyítja tettrekészségét: a Dobravoda, azaz „jóvíz” forrásnak készít alkalmas és egyben művészi foglalást. Gabrinyi Samu piliscsabai építész – akinek hozzáértését és ügyszeretetét a dobogókői menedékház is dicsérte – tervezte meg és készítette el a boltozatot, valamint a medencét, Krisztián Sándor pedig a társaságnak ajándékozott egy oroszlánfőt, hogy annak szájából nyúljon ki a forrásvizet vezető cső. Június 21-én mintegy százötven főből álló, szekereken szállított söröshordókkal és borospalackokkal is felszerelkezett karaván indult el a pomázi vicinálistól a forráshoz, ahol már kora hajnaltól főzte a bográcsgulyást a vezető és a gazda.
Az ünnepség az eseményhez méltón fényes volt. Fellépett a Turista Dalárda (melynek életre hívójaként ugyancsak Kauzál István nevét őrizte meg a turistaemlékezet), a lakoma után volt humoros előadás és lelkesült szónoklattömeg, kitérőleg sor került zsákban futásra és lepényevésre, a csúcspontnak számító névadón pedig megjelentek az egyesület vezetői és a „pomázi intelligenczia” képviselői, a területet tulajdonló Podmaniczky családot pedig az uradalmi intéző képviselte. Nem véletlen tehát, hogy a Nagy Lajos király legendáriumába is bekerült forrást bizony – bármit állítson is az utókor – egy másik Lajosról keresztelték el azon a meleg júniusi napon: a nem sokkal korábban elhunyt báró Podmaniczky Lajosról, akinek kedves tartózkodási helye volt a Dobravoda.
Nem meglepő persze, hogy negyedszázadba telt csak, és ez a gesztus már nem különösebben hatott meg bárkit is. A Podmaniczkyak birtokát felvásárló ingatlanbefektető, Pillon Vilmos még tekintettel volt a szokásjogra, a forrás környékének későbbi birtokosai, a Dreherek azonban 1936-ban már úgy döntöttek, hogy vadaskertet alakítanak ki a területen, és ezzel egy időben egyszerűen megtiltották a turistaforgalmat. Ez ellen a Péntekiek sem tehettek semmit, már azon túl, hogy minden közleményükben kitartó nemtetszésüknek adtak hangot. De talán jobb is, hogy Késmárky Gyula ezt a fordulatot már nem érte meg. A Pénteki Asztal vezére még 1913-ban elhunyt egy régóta vágyott körmöcbányai túra során, ahová egyébként orvosai szigorú tiltásával dacolva ment el. A
Turisták Lapja „szívvel-lélekkel turistaként” emlékezett a nyugalmazott szolgabíróra, valamint megcsontosodott agglegényként idézte fel őt, hangsúlyozva: legnagyobb öröme az volt, ha a társaságnak ízlett a bográcsában készült étel.
Igaz, Késmárky Gyula ilyeténformán azt sem érhette meg, hogy elkészüljön a Péntekiek másik nagy műve, a Zsíroshegyre álmodott menedékház. 1928 júliusában adott hírt róla a Pesti Napló, hogy az asztaltársaság a legjobb úton halad a mű megvalósítása felé. Kauzál István azt nyilatkozta a lapnak: „Az anyagi eszközök előteremtését az egyik áldozatkész tagunknak köszönhetjük; a munka kiviteléhez azonban hozzájárult az Asztal apraja-nagyja, a menedékház alapmunkálatait teljes egészében az Asztal tagjai, főképpen a fiatalok végezték, és csak magát az építési munkát bíztuk szakember építőmesterre. Kora tavasz óta úgyszólván minden vasárnapot a Zsíroshegyen töltöttünk.” A Péntekiek asztalfője ehelyt ugyan nem fedte fel a titokzatos mecénás kilétét, de a ház későbbi hivatalos elnevezése rávilágított: Fritsch Vencel – Dorottya utcai hölgyfodrász – nevét kapta ugyanis. Az asztalfő annyit azonban elmondott a tudósítónak, hogy két szempont játszott közre a hely kiválasztásában. Egyrészt a fiatalság síző szenvedélye, lévén a Zsíroshegy az egyik legkiválóbb síterep, másrészt a solymári Ördöglyuk közelsége, mivel egyre többen hódoltak a barlangkutatás szenvedélyének.
Végül kijelentette: „Menedékházunkból csaknem minden irányba gyönyörű, nyílt kilátás nyílik: a Pilis csoportja felé, a Nagyszénás csoportjára, de még a Hármashatárhegy vidéke felé is.”
Amikor a következő júniusban megtartották a ház ünnepélyes avatását, ugyanez a panoráma számított az egyik legfőbb attrakciónak. Volt ugyan tábori szentmise, megszámolhatatlan mennyiségben köszöntő beszéd – például a Turista Egyesület „Siketnémák Csoportja nevében Kentner Antal mondott üdvözlő szavakat” –, Kollmann Lajos Magyar fohászát ezúttal neje őnagysága szavalta el, s bár az ünnepi ebédet elmosta egy hatalmas zivatar, „annál kedélyesebben folyt le a falusiak részére rendezett mulatságos rész”. Céllövölde, tánc, lacikonyha és cukrászda, s persze „szép számmal élvezték a teraszról Budapest felé nyíló panorámát”.
Ettől kezdve a Pénteki Asztal nyári mulatságát minden évben a Zsíroshegyen rendezték meg. Mint már említettük, 1932-ben a társaság harmincéves jubileumát a Kauzál kilátó felavatásával tették emlékezetessé, de a következő télen jelmezes síkarnevál megszervezésével is próbálkoztak. (Ebből a közleményből tudható: a Régi zenélő órához címzett vendéglő házának lebontása után az asztaltársaság Budára, a Fő utcai Három verébbe tette át a székhelyét.) 1935-ben átalakították a házat, majd a következő évben cserkészotthonnal bővítették, és 1942-ben természetesen itt ülték meg a Pénteki Asztal negyvenedik születésnapját is: „Kauzál István, a Péntekiek asztalfője mondotta a megnyitót. Az Asztal alapítói közül egyedül ő van életben. Meghatott szavai mély visszhangot keltettek a résztvevőkben. Idealizmusa, tettrekészsége példakép lett a fiatalság előtt” – jegyezte meg a Turisták Lapja.
Ekkorra már alighanem elkezdett alaposan átalakulni a Zsíroshegy. Hiszen már egy jó évtized eltelt azóta, hogy nekikezdtek feketefenyővel betelepíteni a korábban kopár magaslatot. Mire a turistaházat államosították, bizonyára megerősödött az aljnövényzet a növendék erdő körül, s mikor 1986-ban bezárták, vélhetően senki sem emlékezett már arra, hogy egykor Budapestig el lehetett látni a teraszáról. A házat aztán széthordták, a romok le is égtek – mára az erdő teljesen leigázta a Péntekiek egykori menedékházát. Ahogy természetesen a bronztáblájától jó ideje megfosztott kilátót is.
Kauzál István egykori papírkereskedő hetvennégy éves volt, amikor az asztaltársaság utolsó jubileumán felszólalt. Ugyanabban az évben még feljegyezték róla, hogy kimagasló sikerrel vezette a Péntekiek gyűjtését a sebesült honvédek karácsonyi megajándékozása érdekében. Későbbi sorsáról, halála körülményeiről azonban már semmit sem tud a turistairodalom.
