Amit Vancsó csinál, amúgy teljesen kézenfekvő. Egyfelől igényes kiállításokat létrehozni ma már nagyon drága, szép kiállítású fotóalbumokhoz támogatást szerezni meg egyenesen lehetetlen. Ráadásul az ember nem is érti, hogy miközben a képek ritka kivételektől eltekintve digitális technikával készülnek, digitális eszközökön tárolják, küldözgetik azokat, miért igyekeznek a fotográfusok ezeket a felvételeket visszaterelni a hagyományos megmutatkozási keretek közé: miért nyomtatják ki, hogy kiállítótermek falára akasszák vagy albumokba rendezzék? Helyénvalónak látszik tehát, hogy a ma használt technika produktumai saját mozgásterükben keressék a bemutatkozás lehetőségét is.
Az Eurocenterben slide show-kat, azaz fotófilmeket nézhettünk tehát, de Vancsó még ezen is csavart egyet: a rövidebb-hosszabb filmek előtt számos érdekességet mesélt arról, hogyan gondolkodik a fényképezésről. Mondataiból kihallatszott, képein is látszik: hajlamos az elmélyültségre, filozofikus alkat. Arról beszélt például, hogy a fotó a végtelen szabadság műfaja, de ez a legnagyobb felelősséget rója a fotográfusra, jelesül, hogy mit keretez be a valóság szeleteiből, mit emel ki a közönség és az utókor számára a világ végtelen számú látványából. Mindemellett Vancsó láthatóan nem tervez, nem kalkulál folyamatosan, stabil, barátságos viszonyban van a véletlennel is.
Nem akarja megakasztani az időt, nem akarja képeit a pillanat ketrecébe feszíteni, hagyja, hogy egy-egy felvétel alkalmat adjon az őt körülölelő idő átgondolására. Vagy ahogy ő fogalmazott: „A pillanat önmagában nem fontos, hiszen a zenében sem egyetlen harmónia érdekes, hanem az, hogy egy adott összefüggés rendszerben hogyan helyezkedik el, milyen jelentőséget kap.” Hozzátette még: „A fotósok alapvetően konfliktuskerülő, békés emberek. Nem állnak le vitatkozni a valósággal, tudják: felesleges akarni valamit,mert valami úgyis mindig van, amit képpé lehet formálni. A fotográfia a passzív megfigyelés és a maximális jelenlét művészete.”
Beszélt arról is, ha valaki jó fotós akar lenni, akkor a pénzét költse jógabérletre, önismereti tanfolyamra vagy utazásra, mert ezek bármelyike többet ad a leendő fotográfusnak, mint egy különlegesen drága fényképezőgép. Szóba kerültek aztán nagy kedvencei: a fotográfus Henri Cartier-Bresson, Josef Koudelka és Szilágyi Lenke, a zeneszerző Gustav Mahler, a filozófus Emil Cioran (akinek gondolatai megjelennek a Nemlét és örökkévalóság között című fotófilmjében), Mészöly Miklós (akinek a Szándéktalan fény című fotófilmben tűnnek fel a szövegei), Győrffy Ákos, akinek sorai ugyancsak felbukkannak Vancsó egyik filmjében és Peter Gabriel, akinek 70 perces fotófilmet szentelt.
És persze peregnek a filmek. Kubáról, zarándokokról, Budapest és Párizs vizuális párhuzamairól, láthatjuk az Álomvölgy – Az üresség felfedezése című, két évvel ezelőtt készült filmjének újravágott, szuper minőségű változatát és a Peter Gabrielnek dedikált filmet is. Vancsó egymásba olvadó, olykor festményszerű képei finom szövésű talányokat, csendes gondolatokat hordoznak, amelyek egy régi fotóművészi technika újragondolásával, korszerűen szólalnak meg. Alkalmat adva arra, hogy mi is töprengjünk egy kicsit a világról, amelyet elöntöttek a képek, tehát mindenre képes.
