„E nagyszerű téren állítják fel körülbelül 1914-ben az 1848-i szabadságharc monumentális emlékét. Két fiatal művész, Szamolovszky Ödön és Gách István kapta a kivitelre a megbízást 23 pályázó előtt, nemzetközi zsűri ítélete alapján. A mű főgondolata a magyar nemzet örökös küzdelme a szabadságért, amelyet maga a Hadúr vezérel a dicsőséges győzelem felé. A szobrot a Hadúr alakja koronázza. Az emlék középrészén a vajúdó nemzet szimbolikus csoportjai. Alul pedig a Hadúr szekere, amely diadalra viszi az ezer évnél hosszabb nemzeti küzdelmet. A szobor 25 m magas, 32 m széles lesz. Teljesen hazai kőből készül 750 000 korona költséggel.”
Ennél nagyszerűbb helyet természetesen elképzelni sem lehetett volna a szabadságharc emlékművének felállítására. Ahogy az útikönyvek sem mulasztották el megjegyezni, s miként az iskolában a gyerekek is megtanulták – a felnőtteknek pedig még nem volt idejük elfelejteni – 1897-ig itt állt az irdatlan nagyságú, csaknem kétszázszor kétszáz méteres alapterületű Újépület, amelynek északkeleti bástyájában az első felelős kormány miniszterelnökét, Batthyány Lajost kivégezték. Az Újépület persze akkor már minden volt, csak új nem. 1786-ban kezdte építtetni II. József császár a szerzetesrendek elkobzott pénzéből, de bármilyen furcsa is, tulajdonképpen nem tudni, pontosan mire kapott megbízást Isidore Canevale mérnök, aki a váci székesegyházat és diadalívet is jegyzi.
Ő mindenesetre tervezett, elképzelései alapján pedig kétemeletes, középfolyosós traktusokkal körülvett négyzetes udvart épített Hild János építész, a sarkokon háromemeletes, átlósan elforgatott bástyákkal – magyarán egy irtózatos méretű erődöt Pest északi, mocsaras és homokos határában. Hild mindvégig bent lakott a készülő Neugebäudéban, ott rajzolta meg városszépészeti terveit is, amelyek alapján aztán terjeszkedni kezdett Pest. Terek, utcák, fasorok és ligetek nőttek ki a földből. Az Újépület elkészültét azonban nem érte meg az építész: három évvel korábban, 1811-ben meghalt.
|
A Hadúr szekere, még kicsiben
FORRÁS: PROHÁSZKA SZOBORHISTÓRIÁK |
Hogy kórháznak, lelencháznak vagy eleve kaszárnyának szánta-e a császár, tulajdonképpen mindegy is – végül laktanya lett belőle. Katonai erődítmény, amelynek roppant udvara békésebb időben azért hamisítatlan polgári mulatságoknak is otthont adott. A harmincas-negyvenes években cirkuszi előadásokat, antik mintákat idéző kocsiversenyeket rendeztek itt, 1875-ben pedig itt tartották meg az akkor alakult Magyar Athletikai Club első viadalát. Igaz, Cassius 1866-os keltezésű leírásából arról is képet kaphatunk, mekkora haderő befogadására volt, pontosabban lett volna alkalmas az Újépület: „Négy, középfalaktól összekötött szárnyépületből áll. Mindenik épületnek külön szerkezete van, és külön udvara; a főudvart nagy terjedelmű falak környezik.
A három épületben 60 szoba és 15 konyha található; a negyedikben egymagára 60 szobát és 15 konyhát lelünk. Most a tüzérség laktanyája, s lőszerraktárul használják”. Pásztor Árpád gyerekszemmel megírt visszaemlékezésében pedig ezt olvashatjuk a bontást nem sokkal megelőző állapotról: „Egész város volt a Nájgebáj. Elszórva a poros, óriási területen nagy kék házak, földbe cövekelt korlátok között lovakat járattak, nagy messze hatalmas rézkondérok füstölögtek, másfelé nyitott ajtajú nagy fészerek, istállók, épületek. Kiabálás, lótás-futás mindenfelé, a hátsó kapun – alig lehet odalátni! – szekerek vonultak ki, ott meg vasrácsos ablakok, talán épp a 49-es börtönök”.
Nem véletlen persze, hogy a „pesti por és sár” ellen nemcsak jelképesen, hanem a lehető leggyakorlatibb módon is küzdő gróf Széchenyi István éppen ezt a helyet választotta ki arra, hogy megteremtse a város első ligetes sétaterét. Akkoriban az egykori városfalon kívül kijelölt új piac (a mai Erzsébet tér) fölött sáros, javarészt földszintes házakkal szegélyezett utcák futottak bele a semmibe, neki az irdatlan kaszárnyának, s még puszta terv volt a lipótvárosi plébániatemplom (a sok viszontagság után megszülető Bazilika) megépítése is, amikor a gróf felesége a Neugebäude déli falánál 1846. március 3-án elültette az első platáncsemetét. És valóban, idővel megszületett itt a vágyott park, térzenével, cigánymuzsikával és fagylaltot meg frissítőket kínáló kioszkkal, melynek kevéssé világvárosi, de nemes vágyakban nem szűkölködő megjelenését Ágai Adolf, azaz Porzó is megörökítette az Utazás Pestről Budapestre című kötetben.
„Hálával telt el Pest a legnagyobb magyar iránt. De mivel ezelőtt hatvan évvel még nagyon szegény város volt, úgy adózott kegyeletének, hogy Széchenyi Istvánról nevezett el egy sor gémberedett akáczfát s néhány orgonabokrot, melyek ott sínlettek ritkásan elszórva egy keskeny földcsíkon a szürke magyar Bastille s mocskos, ragyás elejű házak között.” Nos tehát, ez a Széchenyiről elnevezett Sétatér volt az a földdarab a Bálvány (ma Október 6.) utca torkolatával szemközt, amely a „szabályozásból” – azaz a nagyszabású térrendezésből – kimaradt ugyan, de a maga kopottas, reformkori házaival tulajdonképpen mégis beleépült a Szabadság térbe mint annak déli fertálya.
A régi épületeket bankok foglalták el, és nagy változásokra nem is került itt sor egészen 1930-ig, amikor is a Fővárosi Közmunkák Tanácsa – okulva a tér eklektikus megjelenését ért sűrű század eleji kritikákból – pályázatot írt ki „a déli oldal egységes építészeti kiképzésére”. Hatvannégy pályamű érkezett, monumentális tömböket, toronyházakat és roppant árkádokat álmodtak ide az alkotók, az FKT pedig – a díjak kiosztása után – haladéktalanul lefújta az egész akciót. A későbbi építkezésekre nézvést mindössze a főbb szabályozó paramétereket kötötték ki.
1937 és ’39 között aztán megépült ide a Pénzintézeti Központ, Nyiri István és Lauber László a Bauhaus szellemében fogant, elegáns, de teljesen dísztelen épülete – és persze a ház láttán annak rendje és módja szerint kitört az elementáris botrány. A tiltakozás hatására az FKT tűzoltásba fogott, és azonnal kikötötte, hogy az irodaházat –legalább – nagyméretű képzőművészeti alkotással kell díszíteni. Ennek nyomán, egy gyors pályázatot követően Medgyessy Ferenc vidám szüretelői felköltöztek a lábazatra, de még előbb, immár az előrelátó zsűrinek hála, az eredendően meztelen antik figurák debreceni bőgatyát kaptak, biztos, ami biztos. A kocka viszont már el volt vetve, így az 1938 és 40 között megépített Hazatérés templomának stílusát immár a Pénzintézeti Központhoz kellett szabnia a dabasi Halász Géza–Győry Sándor építészpárosnak.
De hogy visszakanyarodjunk a történet elejére, legfőbb ideje, hogy elmondjuk, mi az, ami sosem épült meg a Szabadság téren: Szamolovszky Ödön és Gách István Szabadságharc-szoborcsoportja. Liber Endrének a budapesti emlékművek történetét ismertető könyvéből tudjuk, hogy bár az 1907-es pályázatot követően elkészültek a kiviteli tervek és a minták, sőt 1913-ban bizonyos részletekre a szobrászok díjat is kaptak, „mindennek megvalósulását félbeszakította a háború”. Szamolovszky a „magyar művészet nagy veszteségére, a benne rejlő ígéreteket még alig váltva be” 1914 decemberében, épp harminchat évesen meghalt, Gách pedig hosszú évekre orosz fogságba került. Hiába, hogy Thirring Gusztáv 1919-ben kiadott Budapest útikalauza még úgy tudta, „a Szabadság tér szép ültetvényei közt kerül majdan felállításra” az emlékmű, ez már sosem valósult meg.
1921-ben aztán a tér északi részén elkészült az elszakított országrészeket jelképező négy irredenta emlékmű – gyűrűjükben a virágokból ültetett Nagy-Magyarország térképpel, melyet a Magyar Hiszekegy sorai fontak körbe –, 1928-ban pedig tőlük délre a mindig félárbocra eresztett országzászló, a rúd csúcsán a Horthy Miklós kezéről mintázott, esküre emelt jobbal. 1932-ben került a tér Nemzeti Bank előtti részére – idézi fel Prohászka László a Szoborhistóriák című könyvében – a Magyar fájdalom szobra néven ismert női akt, majd pár évre rá az átelleni oldalra egy ugyancsak ruhátlan férfi figurája, akit 1848-as emléknek szántak a készítői. Miután ezt a szobrot 1940-ben a frissen visszacsatolt Kassának adományozta a város, az elárvult posztamensen elhelyezték a ma is ott látható kelyhet.
„E szobrok miatt nevezzük a Szabadság teret Budapest Place de la Concorde-jának, mert ezek együttesen éppen úgy emlékeztetnek a nemzeti nagyságra és nemzeti fájdalomra, mint Párizs nagyszerű terének szobrai” – jegyezte meg Megyery Ella 1937-es bedekkerében. Önök már bizonyára unják az évszámokat, pedig higgyék el, a Szabadság téri szoborfelvonulás ezzel még korántsem ért véget. Említhetnénk a román megszállás idején a Magyar Nemzeti Múzeum kifosztását megakadályozó amerikai tábornok, Harry Hill Bandholtz figuráját, aztán a legelső május elsejére felavatott szovjet hősi emlékművet, akárcsak Kisfaludi Stróbl Zsigmond Hála Sztálinnak című kompozícióját, a tér mindmostanáig legrövidebb életű szobrát. Volna mit mesélni Mészáros Andor építész és Telcs Ede szobrász munkájáról, az egykori sétatérre emlékeztető Virulj! című díszkútról is.
De most beszéljünk inkább a tér legkorábbi szobráról, amelyet még 1913-ban avattak fel: a büszt Markovits Ivánnak, a magyar nyelvű gyorsírás megteremtőjének állított emléket. Háborítatlanul álldogált a tér parkosított részének déli peremén, szemközt a Bálvány utca torkolatával egészen a hatvanas évekig, amikor viszont máig érthetetlen okból lebontották és elvitték. Így legalább szobrot nem kellett dönteni ahhoz, hogy az új keletű mélygarázs oromfalán helyet kaphasson a Gábriel arkangyalt marcangoló birodalmi sas.
