Lévai 1945 és 1948 között tucatnyi könyvet jelentetett meg a magyarországi és az európai zsidóság sorsáról, a holokausztig vezető útról, Gömbös Gyula életéről, Endre Lászlóról, a magyar háborús bűnösök listavezetőjéről, a Margit körúti vészbírákról vagy éppen Wallenberg életéről és a nemzetközi és a hazai embermentő akciókról is.
A háború utáni szűk két és fél év alatt 12 jelentős kötete és rengeteg újságcikke jelent meg szerzőnknek. Impozáns teljesítmény már önmagában is. Különösen, ha hozzáveszünk még egyet. Lévainak akad ugyanis egy tizenharmadik könyve, amelyik eddig nem jelent meg. Ha jobban tetszik, akkor nem is a tizenharmadik, hanem időrendben az első.
A most előkerült kézirat szerint 1945 januárjában fejezte be az író a munkát. Ebben
helyenként kifejezetten naplószerűen rögzíti a magyarországi zsidóság tragédiáját, benne az ő személyes sorsát,
a sáncásást, a kivégzések sorát, a halálos gyalogmeneteket, a bujkálást, a német megszállás drámai napjait, a nyilas-hatalomátvételt, a város ostromát, az őrjöngő, gyilkoló nyilaskülönítményesek tobzódását, s végül a szovjet csapatok megérkezését. A memoárszerű részeket meglepően alapos politikai eseménytárral egészíti ki. A művet különösen érdekessé teszi a mellékelt jó pár korabeli dokumentum, újságcikk vagy éppen röplap másolata – felteszem, nem egy közülük csak itt maradt meg.
|
Budán még folytak a harcok 1945 elején, amikor Pesten már lassan újraindult az élet
FORTEPAN |
Több meglepetést is okoz ez a mű. Az egyik a dátuma: 1944 második fele–1945. január.
Miként tudta valaki a folyamatos életveszélyben, a bombázások szüneteiben, kivégzésektől fenyegetve, rejtőzködve és bujkálva összeszedni és lejegyezni ezeket a történéseket? Hol rejtegette a kéziratot, miként vitte magával, hogyan tudta megőrizni?
És ami ennél is lényegesebb, miként volt ekkora lelki ereje, hogy az egyre reménytelenebb körülmények között is írjon, rögzítse az eseményeket?
Igaz, Lévai gyakorló újságíró volt, aki már korábban is jó pár fontos politikai-történelmi eseményről számolt be. Így aztán talán nem is olyan meglepő, hogy mint afféle egyszemélyes holokauszt dokumentációs központ működött, gyűjtötte a dokumentumokat és rögzítette az eseményeket. E kézirat bizonysága szerint 1945 januárjában már tetemes adatmennyiség állt Lévai rendelkezésére, amely nyilván segítette abban, hogy tucatnyi könyvét megírja az elkövetkező hónapokban.
A másik rejtély, hogy vajon miért nem jelentette meg ezt a kötetet? Lévai már a harmincas években befutott sztárújságíró volt, a neve jól csengett, képes volt jelentős példányszámokat elérni. Ráadásul az 1945–1948 közti időszakban kapós szerzőnek számított, ha 12 kötete tisztes sikert ért el, akkor talán ez a tizenharmadik, a legszemélyesebb is hozott volna a konyhára. Ám ez a kötet csak most, 72 év után jelent meg.
Lehet, hogy azért nem jelentette meg, mert túl személyesnek találta? Érthető okokból helyenként indulatosnak? Hiszen felettébb kritikusan ír a „keresztény középosztályról", amelynek egyik része aktívan részt vett a gyilkosságokban, egy másik pedig tétlenül szemlélte honfitársai elpusztítását. De nem kíméli a zsidókat sem, akik az életveszélyben nem mindig viselkedtek hősiesen. Beszámol arról, hogy a nagy nélkülözések közepette a zsidók között is akadtak olyanok, akik fosztogattak, feltörték más üldözöttek lakását, hogy valami kevés élelemhez jussanak. Sőt, később a csőcselék – benne zsidók is – „keresztény és zsidó" üzleteket, üres lakásokat is kirabolt – írja.
Ebben a személyes élményeit lejegyző kötetben sokkal kritikusabb például a nemzetközi mentőakciókkal kapcsolatban is, mint később. Itt még nehezményezi, hogy az ellátásuk borzasztó volt, és a „védettség" sokszor valóban fabatkát sem ért. Későbbi köteteiben már felismeri, hogy már az is, hogy egyáltalán életben tartsák az embereket, minimális élelmet juttassanak nekik, milyen elképesztő szervezőmunkát és mennyi nehézséget jelentett. Ahogy az is tény: az ostrom,
a nyilasterror idején nagyon sokakat nem tudtak megmenteni a külföldi diplomaták, de valójában mégiscsak rengeteg ember köszönheti nekik az életét.
Ugyanakkor a mai olvasó számára éppen ezekért a részekért hiteles és felettébb érdekes az írás. Még nincsenek „magasabb szempontok", politikai vagy bármilyen más megfontolások. Ami a szívén, az a tollán.
Lévai Jenő: „...csak ember kezébe ne essem én..." Deportáció, télach, schutzpas. Múlt és Jövő Kiadó, 2016. 252 oldal, 2990 forint
