Nem tanácsos azzal kezdeni egy recenziót, hogy a tárgyalt munka zavarba ejtő, mert a dörzsölt olvasó számára ez a fordulat azt jelenti, hogy a tárgyalt munka nem sikerült, csak a recenzens ezt nem meri leírni. Én sem írnám le e vaskos (majdnem ezeroldalas!) könyvről, hogy nem sikerült, de akárhogyan forgatom magamban, oda lyukadok ki, hogy a tárgyalt munka zavarba ejtő. Glatz Ferenc egy kötetbe gyűjtötte össze mindazt, amit több évtized folyamán külön-külön megírt Klebelsberg Kunóról, Domanovszky Sándorról, Szekfű Gyuláról, Hóman Bálintról és Hajnal Istvánról.
Glatz a kötetbe gyűjtés indokairól az előszóban azt írja, hogy a gyűjteményt részben a tanítványainak szánja, részben a feleségének, aki szeretné „egy kötetben” (idézőjel az eredetiben) olvasni azokat az életeszményeket, amelyek kettejük generációját meghatározták. A tanári kötelességtudat vezérelte, valamint egy személyes, szakmai ügy: diákkora óta izgatják a történészi hivatás, a történeti megismerés, a kutatásmódszertan, a forráskezelés, a történettudomány és politika viszonyának kérdései.
A professzor számára az öt szerző életpályája módszertani témákat (is) kínált, csakhogy az „egy kötet” ebből a szempontból nehéz feladvány, hiszen a robusztus könyv szerkezete és összeállítása súlyos kérdést föltételez: miért kerül éppen ez az öt, egymástól szinte mindenben eltérő és különböző megítélésű történész „egy kötetbe”? Mi volna 2016-ban az a társadalomtudományi probléma, amelynek fölfejtéséhez éppen ennek az öt munkásságnak a számbavétele szükségeltetik? Mondom, 2016-ban, s nem 1988-ban, amikor Glatz Ferenc ebben a tárgyban benyújtotta disszertációját a tudományok doktora címért, s megkísérelte újraértékelni az 1945 előtti, keresztény középosztály kultúrpolitikai szerepét.
