Juhász Balázs, bár ezt persze akkoriban még nem lehetett tudni, annak idején hajszálpontosan úgy nézett ki, mint a fiatal Benicio del Toro. Olyan volt a külseje, megszólalásig olyan,mintha a későbbi amerikai filmszínész ráíródott volna a jövőből erre a magas, vékony, fiatal magyar testre. Juhász futballista volt, illetve hát kapus, ami egyéni sport, mint, mondjuk, a gerelyvetőké, és lelkileg olyan valószerűtlenül magas, hogy valósággal púpos lett belé: nem volt helye kiegyenesedni.
Tele volt szeretettel, imádták a nők, a farmerján hosszú, piros csík futott végig, mint a dél-amerikai tábornokokén, és amikor szünetben amőbáztunk, nagyon hosszan tudott nevetni azon, amikor minden játszma előtt azzal fenyegettem meg, hogy na, most aztán, csírádban elfojtalak, Balikó: az összes összecsapást ő nyerte meg, nem volt kivétel. Nagyon szerettem.
Ő viszont a bátyját szerette, az idősebb és kövérebb Beniciót, ő volt az istene.
Juhász Balázs az érettségi után is a városunkban maradt. A focit szép lassan abbahagyta, lump lett és nagyon szerény, mint a lumpok általában. A bátyjával nyomultak házibuliról házibulira, ez volt akkoriban a trend. Jól berúgtak, de nem nagyon, épp csak a szellemességig, néha kicsit tovább, és aztán vagy jöttek a nők, vagy nem. Sokáig tartott ez. Már-már megunták. De aztán egy hajnalon, az egyik unalomig ismert panellakás előtt Balázs bátyja színpadiasan a szívéhez kapott, a szemét lehunyta, összeesett, végiggurult a lépcsőkön, mint egy összehengerített szőnyeg, és mire leért a fordulóhoz, halott volt.
Mentők, közeli kórház, intenzív osztály, nem volt segítség. Balázsnak a bátyja halálakor vége lett. Megszűnt az élete. Néhány évig próbálta még beleélni magát valami romantikus alkoholpusztulatba, de egyedül ez sem ment neki. Lassan harmincéves lett. Nézte maga körül az ismeretlen, meggazdagodott várost. Nagynak látta, kopárnak, nem szerette. Nem találta benne az örömöt. Aztán elköltözött.
|
| Fotó: Sopronyi Gyula / Népszabadság/archív |
Szülővárosában az előkelőkhöz tartozott: nagy pártember volt az apja és a szakmunkásképző igazgatója. Balázst nem érdekelte igazán ez a közvetlen kontextus, de azért idegesítette. Szeged nagyobb volt, szebb, több benne az ismeretlen fiatal, és hát ott aztán nem ismerte őt senki. Takarító lett belőle, aztán meg biztonsági őr. Egy korábbi érettségi találkozón úgy fogalmazott, hogy – hát, bizony – őneki nagyjából erre voltak elegendőek az öröklött és szerzett képességei. Kereste a pénzt, és néha még mindig voltak női.
Öregek, csúnyák, buták, rosszul öltözöttek és néha fogatlanok, de nők voltak. Azok forgatták ki a kevéske pénzéből. Az úgy megy, mondta nekem, hogy először megcsalnak. Aztán elválnak tőled, mivel pedig önállóan megélni nem tudnának, kénytelenek megszerezni tőled a lakást meg a tartásdíjat. Ekkor te albérletbe költözöl, és dolgozol tovább, hogy fizetni tudj, de nagyon szomorú vagy amiatt, hogy a nőd megcsalt, elvált tőled, elvette a gyereket, a lakást meg a pénzedet. Ezért aztán folytatod a kemény ivást.
Beleerősítesz, ha tudsz. Durván vedelsz. Így veszíted el az állásodat. Aztán pedig az albérletedet.
Eltelik néhány hét, fogalmazott, te pedig kint alszol a novemberi hideg földön, egy ismeretlen, külvárosi társasházi lakás előtt. Azt nem tudod, hogy miért nem halsz inkább meg. Erre nem tudod a választ. De abban bizonyos lehetsz, hogy ez, ez a kemény, kavicsos és hideg föld meg ez a plexilemez a nagy magyar macsizmó jutalma. Hát, akkor most tanuljunk bele ebbe. Erre jutott Juhász Balázs.
Kemény férfi volt és okos ember. Reggelente a ferencesekhez járt a tejtermékekért, este vacsorázni ugyanoda, délben pedig próbált megebédelni a máltásoknál. Ez volt a napi ritmus, e nélkül éhen halt volna az utcán. A helyek gyalogos megközelítése pedig kirajzolta neki a hosszú távú rendet. Lett néhány barátja. Azokkal közlekedett. Próbáltak nem inni, de ez hamarosan hülyeségnek bizonyult. Fölösleges kísérlet a lehetetlen hősiességre: bizonyos életmódok és terek megkövetelik a rendszeres tudatmódosítást.
Este pedig, közösen nem féltek annyira a többiektől, bementek a szállóra. Évekig tartott ez az élet. Volt lázadás, menekülés, rezignáció és belenyugvás. Ő volt a vezér. Megélhetés lett az egészből. Életben tartotta a többieket. Élete büszkesége. Az egésznek úgy lett vége, hogy még egyszer, ahogy ő mondta: megint egyszer rátalált egy nő. Nem volt nagyon öreg, nem is volt igazán csúnya, okos is volt egy kicsit, jó ízlésű és egészséges, ezen felül pedig volt egy kisleánya meg egy öröklött nyaralókunyhója egy környékbeli tó mellett.
Balázs köszönés nélkül otthagyta a bandáját, és visszatért a civil életbe. Én ekkor találkoztam vele, a Kárász utca Széchenyi tér felőli végén.
Sétáltatta a kislányt, picit be volt rúgva, de látszott rajta, hogy visszatért. Nem lesz vele semmi baj.
Mindezt el is mondtam az aggódó osztálynak. Balázs élete megbicsaklott. Sokáig az utcán élt. Nagyszerűen viselkedett. Találkoztam vele. Visszakapaszkodott. Nem lesz vele semmi baj. Felesége van, gyereke, saját háza. Nem kell nyugtalankodnotok. Ezek voltak a szavaim, a mondataim. Jó hírt közöltem, de szégyelltem magam.
Előző nap a vérvételen át akartam adni a székemet egy idősebb cigány asszonynak. Rám nézett, nem hitte el. Amikor elhitte, rám nevetett. Üljél vissza a helyedre, kisapám. Ez lett a válasza. Balázsról beszéltem az osztálynak, de a cigány asszony járt a fejemben. Nem beszéltem róla. Nem tudom, hogy miért. Hallgattam róla, pedig talán ő lett volna az igazi mondandóm.
