Többszólamú szövet

Ámosz Oz esetében pláne, hiszen ő sajátosan áttetsző nyelven, szikár stílusban szólaltat meg egy különös gondolkodásmódot. És van nyelve hozzá. Az események szőnyegmintáin keresztül szövi magát az anyagot, amivel elbeszéli történetét.

Ámosz Oz Reviczky Zsolt

Ámosz Oz regénye egy kibuc, Jikhát életébe avatja be az olvasót. Szereplői olyan nők és férfiak, akik a XX. századi történelem egyik legnagyobb kollektív álmának árnyékában, személyes fájdalmaik átélése során emberi közelségre vágynak.

Egy idős apa, akinek tizenhét éves lánya úgy dönt, hogy az apjával egykorú szerelméhez költözik; egy nő, aki megdöbbentő levelet ír élettársa volt feleségének; egy fiatal fiú, aki megpróbál beilleszkedni a számára oly idegen kibuci életbe.

Egy napon engedélyt kér, hogy meglátogathassa édesapját a mentálisan sérültek kórházában, de öröm helyett egy kiskutya szörnyű haláltusáját kénytelen végignézni. S egy öregedő kertész, aki a világ összes tragédiáját a vállán hordozza és az életébe bekopogtató szerelmet utasítja vissza, szánalomra méltó figuraként is rokonszenvet ébreszt.

Csupa kificamodott sorsú, de életteli lélek, a kényszer és a familiáris nyűgök keverte masszában. Ezek a hús-vér figurák egymás mellé fűzve, korrekt karaktertablót hoznak létre. S közben belelátunk az ország tradícióit átszövő világlátásba, és belekóstolunk az életvezetési modellbe, amely merev struktúrákba gyömöszölte beleszületett szereplőit. A magyar fordítás jól visszaadja ezt.

A regény tehát kompozíció, amelyben a fakó foszlányok is kontúrokká állnak össze. Ámosz Oz finom iróniával átszőtt megindító, ugyanakkor morbid történetei egy saját, kemény törvények szerint működő, zárt világot mutatnak be.

Mára már szinte teljesen eltűnt ez a világ, de „áldása” az izraeli mindennapokban még nagyon elevenen munkál. „Azt kérdezem magamtól, mi lenne, ha én volnék te. Vonzódom a csendességedhez. Bárcsak magamba szívhatnék egy keveset a csendből, amely benned rejlik!” „Gyengéd szellő fújdogál, úgy, mintha egy pohár teát kellene hűsítenie.”

Ehhez hasonló mondatok hangzanak el a szereplők szájából és még ennél is hathatósabb csendek övezik a történések kontextusát. „Roni legbelül abban hitt, hogy a kegyetlenség nálunk az igazságosság és az elvekhez való ragaszkodás álarca mögé rejtőzik, és tudta: nincs olyan ember, aki mentes lenne tőle. Még ő maga sem.”

Izraelben ez a fő dilemma. A törvény és a kegyelem viszonya minden sorsban mozgatóelv. A „pikkuah nefes” elve, amely a lélek megmentését jelenti, mely szerint egy gödörbe esett juhot a semmittevés napján, szombaton is muszáj kiszedni a slamasztikából.

Az élet felülírja a szombatot. És minden más szigorú leírást, ami életellenessé válik, ha nem a megfelelő időben érvényesítjük. Üzenete van ennek a profán világ felé is. A sok magunk által felállított szabály olykor úgy összeszorítja hétköznapjainkat, hogy alig kapunk levegőt.

„Joáv azt gondolta magában, hogy egy magányos, öregedő agglegénynek nehezebb nálunk, mint másutt, mivel a kibuci társadalomnak nincs semmilyen válasza a magányra. Mi több, a kibuc alapgondolata tagadja a magány fogalmát.” A citátum jelzi, hogy a kis elbeszélések világa nagy lehetőség az író számára a komoly, mély meggondolások kibontakoztatására.

Ott van például a közszereplés és az elvonulás problematikája, a közösségi áldozatvállalás és a magánéleti életvezetés viszonya, magyarán: meddig lehet szolgálat közben elmenni, hogy ne sérüljön a privát boldogságvágy? Semeddig. Együtt kell csinálni a kettőt mindhalálig. Valamelyik mindig sérül, de bebábozódnak a sebek, ahogy a kagyló sérüléseiből is kialakulnak az igazgyöngyök.

„A nők elvileg tökéletes egyenlőséget élvezhetnének, csakhogy ennek az a feltétele, hogy viselkedjenek úgy, mint a férfiak, és nézzenek ki úgy, mint a férfiak: tilos kifesteniük magukat vagy kirúzsozniuk a szájukat, és tartózkodniuk kell minden nőies megnyilvánulástól. Joáv gyakran gondolt erre az igazságtalanságra, mérlegelte, de nem talált rá megoldást.

Talán emiatt volt, hogy mindig bűnösnek érezte magát Dána előtt, és úgy élt mellette, mintha mindig mentegetőzne.” Hát ez az! Az emancipáció lyukkártya-része, ami esetlegessé nivellálja a jog megszerzését. A lelkiismeret visszanyal. A szöveg érzékelteti a beszélő zavarát, amelyben ott a logikai bukfenc, mely szerint a nők komolyan vételének olyan ára van, ami az identitás torzulását eredményezi. De mindezek ellenére a szerző nem keseríti el olvasóit. Mindenben talál örömöt, reményt. Anélkül, hogy negédessé ittasulna.