Mint a szerző kritikusan megjegyezte: „A szórakozás részben elhanyagolt, részben ötletszerűen művelt területe a kultúrotthonokban folyó tervszerű munkának. A jó szórakozás pedig lényeges része a szocialista ember sokoldalú kifejlesztéséért folyó nevelő tevékenységnek, fontos eszköze a munkakedv és az életöröm fokozásának.” Nos, ha Gyenes István tanácsait követték, a dolgozók igen sokrétűen fokozták az életörömöt a kultúrházakban.
A meghitt estéken olvastak, halk zenét hallgattak, az asszonyok pedig beszélgetés, esetleg felolvasás közepette a kézimunkájukkal foglalatoskodtak – szem előtt tartva persze, hogy „a fonóbeli hagyományok nem mindig alkalmasak a kritikátlan átvételre: sokszor a babona és tudatlanság melegágyai voltak a fonók”. Ha rádiót hallgattak, megvitatták a figyelemmel kísért darabot, kivesézték a mondandóját és a színészek játékát; ha pedig kérdésük támadt, nem haboztak vele „a napi- és hetilapok, elsősorban a Szabad Nép levelezőrovatához” fordulni. (A beérkező választ természetesen ismét együtt beszélték meg.)
Gramofonesteken ismerték meg a klasszikus zeneszerzőket, a fontos regényekből társas olvasással, dramatizálva adtak elő válogatott részleteket, és rendeztek találkozási esteket is: itt volt mód személyesen is megismerni a munka hőseit, a közelben élő és dolgozó sztahanovistákat. A többi dolgozóval ugyanakkor az ismerkedési esteken lehetett szorosabbra fűzni a viszonyt. Ezen alkalmak elmaradhatatlan kelléke volt a kultúrműsor, amely után mindenki előtt megnyílt a táncparkett.
Igaz, a brosúra szerzője itt nem ismert pardont: „a leghatározottabban üldözni kell az ízléstelen, kozmopolita táncokat. Mutassuk meg, mennyivel szebbek és ízlésesebbek az új táncok, a tömeg- és népi táncok, a régi társastáncok. A kozmopolita táncok kifigurázása hatásos módszer arra, hogy nevetségessé tegyük és kiirtsuk őket.” Biztatta ugyanakkor a kultúrotthon-vezetőket, hogy tevékenységüket terjesszék ki az „új ünnepekre és népszokásokra” is.
Kézenfekvőnek tartotta, hogy a Télapó- és a fenyőfaünnep mellett az üzemrészavatás napját vagy az új tszcs-tagok köszöntését is az otthonban tartsák, miközben felhívta a figyelmet: május elseje, az alkotmány vagy az építők napja éppen olyan jó alkalom a közös szórakozásra, mint a szüret. Látható elégedettséggel idézte fel például az előző évi tállyai szüreti felvonulást, amelyben „új maskarás alakok is jelentkeztek, így pl. Lúdas Matyi a lúdjával és Döbrögivel együtt, az ellenséges alakok, kulák, Truman, Tito, arisztokrata stb. A kocsisort egy rozzant szamárfogat zárta be, amelyen az ellenséges maskarák utaztak. A kocsi gyakran szétesett, újból és újból összekötözték a nézők nagy mulatságára.”
Meglehet, bő hatvan év távolából nehezen érthető, miért tűnt jó ötletnek a Művelt Nép könyvkiadó budapesti központjából tanácsokat adni a falusi embereknek, hogyan szervezzék meg a szüreti felvonulást, de 1952-ben egy csöppet sem babra ment a játék. 1950 júliusában a Magyar Dolgozók Pártja Politikai Bizottsága eldöntötte: a Szovjetunió klubhálózatának mintájára nekifog a munkahelyi és települési kultúrotthonok tervszerű kiépítésének. Ekkor hangzott el Révai József nevezetes hasonlata, mely szerint ezeknek a kultúrházaknak „a kocsma és a templom helyett a falu kulturális és társadalmi életének központjaivá kell válniuk”.
Eldöntetett, hogy a következő évre több mint ezer otthonnak kell állnia – augusztus 20-án fel is avatták az első hetvennyolcat –, az ötéves terv végére pedig 630 üzemi és 1850 falusi házban kell folynia a munkának. 1951-ben aztán, amikor módosították az első ötéves tervet, már semmi sem szabott gátat az elvtársi álmok szárnyalásának. Mint a korabeli közlönyökből kiderül, ekkor egyenesen 3500 kultúrotthon működését irányozták elő a tervidőszak végére, Csepelre pedig egy 30 millió forintos költséggel felépítendő új kultúrpalotát is szántak.
(Összehasonlításul: az ugyanekkor alig egyesztendőnyi építkezéssel tető alá hozott MOM kultúrház körülbelül ötmillióból készült el. Igaz, a legendák szerint a gyár akkori szovjet igazgatója, bizonyos Szmirnov elvtárs nemcsak a társadalmi munkát és a téglajegyek vásárlását forszírozta erősen, de saját zsebből prémiumot is osztott azoknak, akik a legtöbbet tették az épület befejezése érdekében.)
A tervkészítés korabeli szokásai szerint az 1951. évi II. törvény persze nemcsak a kultúrotthonok darabszámát, hanem az országban folyó minden kulturális tevékenységet illetően megadta a céladatokat. A népkönyvtárak számát 749, a bennük lévő kötetekét 3166 százalékkal tervezték emelni, azzal együtt, hogy a tervidőszak végére „minden üzemben és községben, gépállomáson, állami gazdaságban és tsz-ben könyvtár legyen”. (A meglévő könyvtárak egyébként a kötelező selejtezés után már 1950-ben megkapták azt a 150 kötetes alapcsomagot, amelyben a magyar klasszikusok mellett Sztálin, Rákosi, Marx és Lenin művei nyújtottak megbízható tájékozódási lehetőséget a dolgozóknak.)
Pontosan a duplájára szerették volna emelni a kiadott könyvek összpéldányszámát, a napilapok esetében beérték 35 százalékos növekedéssel. A terv része volt még a keskenyfilmet játszó mozik számának 654 százalékos emelése („minden községben rendszeresen vetítsenek filmeket”), valamint hogy a Népstadionnál előirányzott 70 ezres nézőtér mégis inkább 100 ezer ember befogadására legyen alkalmas.
A kultúrotthon-hálózat a tervasztalon a kultúrszobáktól a kultúrtermeken át ívelt a nagytermet és szakköri szobákat is magába foglaló valódi kultúrotthonokig, és a direktívákban kétségkívül a művelődés és szórakozás számos lehetőségét nyújtotta a dolgozóknak. Mondjuk, mint a mintaintézménynek számító, 1949 szilveszterére felavatott angyalföldi Rákosi Mátyás kultúrház, ahol havi kétforintos tagdíj ellenében könyvtár és mozi, ismeretterjesztő előadás és bál, huszonháromféle szakkör – köztük repülőmodellező, szobrász- és festőfoglalkozás –, bábcsoport, színjátszó kör, sakk és biliárd várta a környék munkásait.
|
A kultúrházakban a propagandáé volt a fő szerep, de olykor táncolni is lehetett
FORTEPAN |
Azt persze akár a szisztéma gyermekbetegségének is tekinthetjük, hogy a legtöbb kultúrotthonban ennél azért mélyebbről kellett kezdeni a szervezést. Mint Gyenes István fogalmazott, „ügyeljen a vezetőség arra, nehogy – amint egyes helyeken megtörtént – nem odavaló elemek szórakozás ürügyén rendszeresen látogassák a klubszobát, és meg nem engedhető hangot használjanak, dolgozókhoz nem méltó magatartást tanúsítsanak, például a nőkkel szemben.”
A Pest megyei kultúrotthonok történetét feltáró Halász Csilla viszont arra hívta fel a figyelmet: a Népművelési Minisztérium heti rendszerességgel érkezett körleveleiből kitűnik, hogy a kultúrházak fő profilja mégiscsak inkább a politikai propaganda volt. Elsősorban Szabad Föld Téli Esték és Szabad Föld Vasárnapok váltották egymást a programban, és mindennél nagyobb hangsúly került az ötéves terv céljainak ismertetésére, a baráti országok méltatására, a begyűjtés „segítésére”, valamint azon kultúrcsoportok megszervezésére, amelyek „rigmusénekléssel, rigmusmondással” propagálták a helyes életvitelt. (Egy kiragadott példa a Művelt Nép folyóiratból: „Bíró Bélát külön is megdicsérem, / a kútásást befejezték a héten. / A jószágnak lesz most vize bőven, / oly messziről nem hordják a jövőben.”)
A Hétvége mellékletből ajánljuk
Tény, ami tény, az első ötéves tervben létesült kultúrotthonok száma végül igencsak elmaradt a módosított tervektől. 1950 és 1952 között 433-ról 1633-ra gyarapodtak ugyan, de végül 1955-ben sem volt belőlük több 1943-nál. Ráadásul ekkor – jegyzi meg Halász Csilla – már a kezdeti svung is alaposan alábbhagyott, annak ellenére, hogy a Kossuth rádióban csütörtök délelőttönként népművelési tanácsadó műsor indult Kedves szóval, vidám dallal címen.
Pest megyében elsősorban oktatási célokra igényelték ki a tanácsok az ürességtől kongó, vedlett faliújságokkal árválkodó kultúrtermeket. De bizony még arra is akadt példa, hogy gabonaraktárt, – sőt! – italmérést szerettek volna bennük berendezni.
