Annak felderítése még az irodalomtörténészekre vár, hogy melyik magyar műben bukkan fel először a pettyes és fonódik össze a foci és a cselekmény, de az biztos, hogy Mándy Iván 1949-es novelláskötetének darabjában, a Tribünök árnyékában bukkan fel Csempe-Pempe, a Titánia szebb napokat is látott játékosügynöke. Tizennégy évvel később az egykori balfedezet már regényhősként csetlik-botlik A pálya szélén című műben. Ez az első olyan jelentős magyar regény, amelyben az öltözők, grundok és pályák keserédes világa, a foci őskorszaka teljesen összefonódik a mindennapokkal, mintha az élet a pettyes egyik ötszögéből pattanna ki csupán.
És egyértelműen kiderül az is, hogy a klubszeretet bizony néha a hazaszeretettel egyenlő, ha nem épp erősebb annál. Sándor Pál mindezt egyetlen örökérvényű mondatban foglalta össze: Kell egy csapat. Minarik Ede és a Régi idők focija (1973) ma már ugyanúgy a futballtörténelem (nem hivatalos) része, akár az Aranycsapat. Írt verset az ötvennégyes vébédöntő kudarcáról Szabó Lőrinc (Vereség után), és úgy hírlik, hogy az írótársak semmit sem irigyeltek jobban Kormos Istvántól, mint azt a tényt, hogy tizennyolc évesen a Fradi ifjúsági csapatában játszott, s egyszer a felnőttek mezét is magára ölthette, eleveníti fel az esetet Alföldy Jenő A futball költészetében. Mígnem egy korabeli tudósításban a Fradi vereségének magyarázataként rá nem bukkantak az odavetett félmondatra: „A csatársor kerékkötője a fiatal Kormos volt”. Másokat teljesen hidegen hagyott a világméretű szenvedély, Weöres Sándor ezt találta mondani a ’72-es olimpia előtt: „Untat az ugri-futi”. De azon sem csodálkozhatunk, hogy néhány évtizeddel később Esterházy Péter már arról beszélt, hogy a fiúi szeretet egyik legszebb megnyilvánulása, ha megtanítjuk anyánknak a lesszabályt.
– 1976. május tizenötödikén, kilencévesen, egy Újpest–Ferencváros meccs után írtam meg életem első regényét – eleveníti fel a kezdeteket Egressy Zoltán. A 8:3-as végeredmény újpesti drukkerként olyan mély nyomot hagyott benne, hogy kétoldalas műve, a Korom SC természetesen a futballról szólt. A Korom családba az isteni gondviselés tizenegy gyermeket küld, s a belőlük felálló csapat mindenkit megver a világon – így foglalható össze a történet.
Egressyt persze később sem hagyta cserben a foci. Sóska, sültkrumpli című drámájában oda vezet el minket, ahová minden szurkoló be szeretne pillantani: a bírói öltözőbe. Tavaly megjelent regényének (Lila csík, fehér csík) központi alakja Törőcsik András, az utolsó magyar futballzseni, bár ahogy mondja, sokkal inkább a gyermeki rajongás természete érdekelte, majd a leválás az idolról, mintsem maga a foci. Kicsit már elhasználtnak érzi azt a tételt, hogy a labdarúgás modellezné az életet, bár abban egyetért Kőrösivel, hogy a pályán sok minden kiderül valakiről, mint ahogy a grafológia is képes felfejteni a jellemet az írás alapján.
Ma már kissé visszafogottabb a viszonya a sportághoz, meccsre sem jár olyan rendszerességgel, mint korábban. Ebbe belejátszik a lelátói szurkolás egyre romló minősége, ami igen riasztó számára. Mint ahogy az is, hogy folyton a foci és a háború között vonnak párhuzamot, ő viszont sosem értette a harciasságot, sokkal inkább az öröm érdekli a futballban. Szurkolóként még azt is nehezen bocsátotta meg kedvenc csapatának, ha undorító játékkal nyert. Talán ezért sem volt nagy rajongója az olasz és német csapatnak, bár ez utóbbiak ma már sokkal szebb focit játszanak.
De kinek fog drukkolni a mostani tornán, mármint a magyarokon kívül?
Természetesen a portugáloknak – mosolyodik el a Portugál szerzője. És hogy ül majd le akkor a portugál–magyar meccsen a tévé elé? Addigra már mindkét csapat továbbjut, válaszolja.
– Kis és nagy tragédiák terepe a foci. Már arról is lehet novellát írni, hogy ki megy a labda után a pálya mögötti átláthatatlan bozótosba. A legkisebb? Vagy az, aki kirúgta? Segítenek neki vagy csak nagy hangon sürgetik? – vázolja fel Darvasi László, hogy már egy látszólag egyszerű helyzetbe is mennyi drámaiság férhet. A titokzatos világválogatott szerzője hatéves korában egy fekete-fehér Mátrán végignézett Fradi–Honvéd után lett a foci szerelmese. Bár a Fradi nyert 3-2-re, ő mégis Honvéd-drukkerré vált, maga sem érti, miért. Nem sokkal később Törökszentmiklóson egy Sokol rádión követte a legendás körkapcsolásokat, néha könnyezve hallgatta, ha épp vesztésre állt a csapata.
A foci ugyanis olyan nyíltan és magától értetődően képviseli és fejezi ki az emberi minőséget, hogy arra semmilyen más sport nem képes. Több játékos van, csapat, de az egyén is számít, a testek is találkoznak, a hiba, a tévedés, a csoda, a lehetetlenség a játék sajátja, a labda senkié és mindenkié. Ez mind nagyon fontos tényező.
Bár a külföldi labdarúgásba befolyó mérhetetlenül sok pénz, ha a minőségen nem is, a foci szerethetőségén már sokat rontott. Ahogy itthon a politika. Nem jó, ha az állam lép a magán- vagy az üzleti szféra helyébe. A Felcsút kiesik az első osztályból, mégsem akad egyetlen vállalkozó sem, aki visszavonná a támogatását, próbálná csak meg. Nehezebb így a Videotonnak, a Fradinak, de még a magyar válogatottnak is szurkolni, ezért Darvasi inkább csak egyes játékosokért szorít. Vagy azért, hogy valami olyan történjen a pályán, ami szinte lehetetlen.
Amíg a passz olyan, mint a mondat, addig egy jó mérkőzés alkotás lesz, leginkább kisregény, de mindenképpen színpadi mű. A magyarokon kívül így leginkább a belgáknak és spanyoloknak szorít majd az Eb-n, de ahogy eddig minden tornán, biztosan most is lesz egy olyan csapat, amelyet menet közben kedvel meg a játékstílusa vagy épp az önfeláldozása miatt.
– Megvisel, egyszerűen nem tudom higgadtan nézni, ha a magyarok nemzetközi meccseket játszanak.
Túlzott részvét, mondjuk így, persze inkább részt vevés, nem pedig sajnálat – magyarázza Kukorelly Endre költő, az íróválogatott oszlopos tagja. Ha az identifikálódás fölmerül a hétköznapokban, amikor – nem lévén vele probléma – annyira fedésben van, hogy egyszerűen nincs is, ilyenkor azonban túlzottan kezd működni: ez furcsa, de tudomásul lehet venni.
A Norvégia elleni selejtezőmeccs közben állandóan föl kellett állnia, kiment, bejött, annyira ideges volt. Nagyokat lélegzett, egészen meg volt ijedve, nehogy baj legyen. Ez azok számára, akik nem értik, hogy miről beszél, tiszta őrültség, nem is magyarázná tovább. Akik értik, azoknak meg nem kell részletezni, teszi hozzá. Tervez egy sportról szóló könyvet, hiszen írt már erről eleget. A futball egyfajta létmetafora – mondja – és azonnal hozzáteszi, sokan mások is így látják, sokat elemezték ezt, de hát a létezés állandó elemzésre szorul, kimeríthetetlen, és csak konkrét dolgokon keresztül megközelíthető. Erre pedig kiváló a foci, ami az emberi relációk szinte mindegyikét modellálja, paradox módon még a férfi-nő kapcsolatokat is. Alárendelődni a közös célnak, kiválni, de nem mások kárára, elviselni kudarcot és sikert, rájönni arra, miért jó a fair play. A kisfiúk a grundon megtapasztalják ezeket, megtanulnak mit kezdeni a hierarchiával.
1963-ban, tizenegy évesen mint labdaszedő, a Fradi kölyökcsapata tagjaként látta a Fradi–Pécsi Dózsát a fatribünös Üllői úti pályán, minden idők legnagyobb tehetségével, a 18 éves Varga Zoltánnal. A meccs attól emlékezetes számára, hogy a felnőtt csapatban bemutatkozó, tizenhét éves Juhász István négy gólt rúgott aznap. Reggel még azért búsongott, mert nem nevezték az ifi délelőtti meccsére, és hogy ne izguljon, nem mondták meg neki, miért.
|
Kukorelly Endre nem tud higgadt maradni
Az Íróválogatott Facebook-oldala |
Felmenői miatt Kukorelly az Eb-n drukkolhatna akár az olaszoknak is, de ez nem így megy. Antropológiailag meghatározott, hogy az ember ragaszkodik ahhoz, ahová születik, ha az nem is a legjobb hely a világon. Itt szocializálódik, itt ismeri ki magát, itt érzi magát biztonságban, és ez olyan éles helyzetekben, mint a futball, felülírhatatlan. A világválogatott-szerű gazdag csapatok játékát persze csodálja, de mint mondja, egy idő után a BL-döntőt is unni kezdi. Ha a magyarok épp nem érdekeltek, akkor az esélytelenebb csapatnak szokott drukkolni.
S hogy mi nehezebb: játszani vagy írni róla? Egyformán élvezetes egy jól alakuló támadás és egy jól alakuló mondat, az írás ugyanúgy endorfint szabadít föl, mint a futball. És néha bizony egy csel is beírhatja magát az Egri csillagok és a Kőszívű ember fiai közé.
