Az 1847-ben köztemetőként létrehozott Kerepesi temető részben romos szoborparkja – bonyolult történetének megfelelően – eltér a Pantheontól, azaz párizsi előképétől, amely 1791 óta a kiválasztott nagy emberek körének, mint arra Mona Ozouf, André Billy egy bonmot-jára utalva rámutatott, a holtak École Normale-jának, emelkedett unalmának tere lett. (Aux grands hommes la patrie reconnaissante, a nagy embereknek a hálás haza – szól a felirat az épület homlokzatán.)
|
| Fotó: Koncz György / Népszabadság |
A Kerepesi temető ellenben – szoros összefüggésben Széchenyi problémájával – nem a nemzeti Olümposz, hanem a fragmentált történeti identitások egymással kibékíthetetlen montázsának a tere lett. Ugyan egy helyütt, de nem egy kulturális, szemantikai térben vannak elföldelve mindazok, akik egyik részéről az élők másik része azt gondolja, hogy érdemtelenek, s valóban: a hely varázsa nem érzékelhető. Az új intézmény, amely a Kerepesi úti temető területéből kiemelt, 1874-ben átadott, az 1950-es évek végétől gyakorlatilag használaton kívüli Salgótarjáni úti zsidó temetőt is magában foglalja, egyedülálló lehetőséget kínál a – reményeim szerint – közérdeklődésre számot tartó értelmezés kísérletére.
|
| Fotó: Koncz György / Népszabadság |
Egészen 1945-ig minden ellentmondás, azaz a nagy emberek újratemetése, különféle sírok parcellák közti áthelyezése, a parcellák átrendezése ellenére, vagy annak eredményeként a temető a nemzeti elbeszélést megjelenítő térhez szükséges egységes benyomást keltett, függetlenül attól, hogy az aktuális magyar történelemhez képest az persze illúzió volt.
Budapest ostroma után a kortárs történelem egyszer s mindenkorra véget vetett az elíziumi mezők álmának. A szovjet csapatok saját halottaikat temették itt el: amivel nem volt, s ma sincs mit és miért vitatkozni. Viszont az általuk használt parcellákban létrehozott katonai temető véget vetett a üdvlelde utópiájának, s azt visszavonhatatlanul eltérő világok egymás mellé rendelt tereinek heterotópiájává, azaz kísérteties, a különféle másságokat megjelenítő parcellákba rendezett enklávék áttekinthetetlen szövevényévé változtatta. A temető geometrikus rácsa még ma is az elrendezettség vágyára vall, de látnunk kell, hogy az azokban lévő sírok részben eltérő történeti elbeszéléseknek felelnek meg. A temetői térképen számmal sem jelölt szovjet katonai parcella azonban nem pusztán az 1945-ben, tehát a harcokban elhunyt, a szovjet, illetve posztszovjet értelmezésben egyaránt vitathatatlan háborús hősök geometrikus rendben eltemetett sírjait tartalmazza, hanem részben számos, a szovjet megszállás évtizedei alatt itt elhunyt szovjet állampolgár végső nyughelyeként is szolgál.
|
| Fotó: Koncz György / Népszabadság |
Ám döntő jelentőségű, hogy ugyancsak ide temették az 1956-os forradalom leverésekor Budapesten elesett szovjet katonákat is. Mindez 1989-ig nem volt különösképp feltűnő, hiszen a temető nehezen élte túl a Rákosi-korszakot, egyes, különösen érzékeny és a XIX. századi állapotokat őrző pontjain megkezdődött annak megbontása is, azaz annak öröksége és az aktuális politikai doktrína amúgy sem volt egykönnyen összeegyeztethető. Azaz szemben a szovjet katonai parcellával, az egész temető volt mintegy értelmezhetetlen a Rákosi-korszak emlékezetpolitikája felől nézvést. De – mindettől nem függetlenül – az 1956-os forradalom változtatta meg a temető jelentését.
A forradalom leverése után, a szovjet katonai parcella tőszomszédságában alakították ki a harcokban elesett, részben az ÁVH egységeibe besorozott sorkatonák ma ugyancsak számozatlan parcellában lévő, körben elrendezett sírkertjét. Amikor 2015-ben Putyin elnök felavatta az orosz alapítványi pénzből nem pusztán felújított, de radikálisan újradefiniált szovjet katonai parcellát, az hirtelen a temető szélén lévő, lassan láthatatlanná váló, elhalványuló jelentőségű helyből példátlanul jó állapotban lévő, s önmagában ezért is megkerülhetetlen hellyé lett. A síremlékeket a kortárs spektákulum normáinak megfelelően felújított orosz sírkert és azok közvetlen közelében lévő, a XIX. század végéről származó, ma már a pusztulás állapotában lévő falsírboltok közti ellentét politikai állásponttól függetlenül bárkiben feszültséget kelt.
|
| Fotó: Koncz György / Népszabadság |
A magyar felső középosztály, arisztokrácia világát idéző falsírboltok állapota okkal fordítható le a nemzeti elbeszélés, a nemzeti történelem lezárult, múzeumi monumentummá válásának bizonyítékaként, leverő látványaként, s ez az óhatatlanul felmerülő, önmagában véve is traumatikus belátás a felújított szomszédos parcella mellett világos ítélet a temető nemzeti panteonkénti értelmezésének valóságáról. A szovjet parcella részeként – ugyancsak magától értetődően – felújították az 1957 őszén, jobbára fekete márványból emelt emlékműveket is, amelyeket különféle, ma már nagyrészt ugyancsak jobblétre szenderült magyar állami vállalatok, Szalámigyár, Sertésvágóhíd, Fehérneműgyár stb. állíttattak. Az ellenforradalom leveréséért hálás dolgozói kollektívák 2015-ben ugyancsak felújított emlékművei elég zavarba ejtőek, hiszen nyilvánvalóvá teszik, hogy a parcella felújítása nem pusztán kegyeleti, hanem politikai kérdés volt.
Ugyanakkor azonban az azt végző orosz alapítvány változatlan állapotban hagyta az ugyanazokban a napokban és velük egy oldalon harcoló magyar katonák sírjait, ami ugyan érthető, de világosan beláthatóvá teszi a posztkommunista magyar emlékezetpolitika tehetetlen sodródását. Hiszen ha 1989 és 2015 között, az ellenforradalom leverésében részt vevő katonák hősi halálának doktrínája megszűnvén, a gondozatlanul magára hagyott parcella pillanatok alatt a magángyász terévé vált, akkor a szovjet parcella felújítása lehetetlenné tette a láthatatlanná tétel és a felejtés stratégiáját, amelyet a temető gondozói addig követtek.
|
| Fotó: Koncz György / Népszabadság |
Ebben az új kontextusban a parcellában nyugvó, döntő mértékben post mortem előléptetettek újra magukra hagyott magyar kiskatonákká, egyszerű bakákká váltak. A posztszovjet Oroszország szempontjából ugyanúgy láthatatlannak tűntek, amint nyilánvalóan semmi keresnivalójuk nincs a nemzeti történelem elbeszélésének terei között sem: csakhogy közben mégis ott vannak, s ott is fognak maradni, hiszen a politika nem direkten érvényes errefelé. Temetőben vagyunk, azaz a Nemzeti Örökség Intézetének nyilvánvalóan nem áll módjában, és amennyire látom, esze ágában sincs követnie például a Veritas Intézet aktuális szélsőjobboldali, Hóman antiszemitizmusát a korszellem részeként értő, amúgy kapkodó, tudománynak álcázott politikai doktrínáját, a Horthy-korszak textuális panteonizálásának normáit. A temetők ugyan a társadalmi terek részei, de a sírokban igazi halottak nyugszanak, akiknek méltósága – minden politikai újratemetés, kihantolás ellenére – mégiscsak figyelembe veendő. Azaz, a Nemzeti Örökség Intézetének gondozásába vett temetőkre nem egy az egyben érvényesek a politikatörténeti doktrínáknak megfelelően folyamatosan újraírt XX. századi történelem árfolyamváltozásainak következményei, s ezért is figyelemre méltóan fontos helyek.
|
| Fotó: Koncz György / Népszabadság |
Különösen a hatvanadik évfordulóján lassan megkezdődő emlékév alkalmából elgondolkoztató az 1956-os forradalom temetői reprezentációja: amely kérlelhetetlen pontossággal érzékelteti a konszenzuális emlékezet hiányát és lehetetlenségét. Hiszen az új köztemető végén lévő 301-es parcellában kialakított emlékhely, illetve a Kerepesi úti temető 21-es parcellájában lévő 1956-os „hősök sírkertje” között nem pusztán a távolság nagy, de igencsak jól érzékelhető az értelmezési különbségek sora is. A 301-es, 298-as, 300-as parcellákban kialakított emlékhely főszereplője mindennek ellenére ma is Nagy Imre, ráadásul annak a három parcellának a politikai emlékezettörténetben elfoglalt helyét vitathatatlanná teszi az 1989-es, Hősök terén kezdődött újratemetés emléke.
A Kerepesi úti temető 21-es parcellájában viszont egykor az utcai harcokban (jobbára véletlenül) elesett civileket temették el, azaz magánembereket, akik áldozatként kerültek bele a történelem történeteibe, s emlékezetük e helyt történő méltó megőrzése akár szét is feszítheti a nagy emberek üdvleldéjének eszméjét, de mégis magától értetődő, hogy sírjaik a nemzeti történelem elbeszélésének terében állnak. Azaz, ez a parcella ugyancsak fontos helyszíne lehetne az emlékév eseményeinek: hiszen igen világosan dokumentálja, hogy mit is jelent egy forradalom a politikán innen, mit jelent a nagy történelem a mindennapi gyakorlatban. Ugyanakkor ez a tér a 301-es parcella ellen-emlékezetének helyeként is szolgál, mára az onnan kiszorultak, vagy attól távolságot tartók politikai közösségének akaratlan emlékműve lett: s így 1956 utóéletének fontos része. Úgy tűnik, hogy míg a mára lassan használaton kívül kerülő 300, 301-es parcella az 1989 után Nagy Imre egykori kommunista munkatársai által vezetett TIB politikai, esztétikai normáit követte, addig a Kerepesi úti 21-es parcellát a Pofosz és más 1956-os szervezetek emlékhelyeként láthatjuk. Ugyanakkor attól tartok, hogy a valóság ennél jóval bonyolultabb, emlékezetek és ellenemlékezetek igen bonyolult mintázatai azonban valóban jól követhetőek a parcellák folyamatosan átalakuló képén.
|
| Fotó: Koncz György / Népszabadság |
S végül, de nem utolsósorban 1956 után jött létre a Munkásmozgalmi Pantheon, tehát az MSZMP által teremtett normáknak megfelelő saját halál kertje, amely mára az emlékezet és a felejtés közös terévé vált. A nemzeti történelem elbeszéléséből önként kivont Munkásmozgalmi Pantheon a most újradefiniálandó temető egészébe való beillesztése, ahhoz való viszonya egyike azoknak a kérdéseknek, amelyek épp oly kényelmetlenek, mint amilyen megkerülhetetlenek.
Mindez arra mutat, hogy a temető új rendjének kialakítása óhatatlanul annak múzeumi térré alakításához vezet, ami persze ugyancsak számos vitára ad okot, mivel ez mégsem jelent mást, mint a nemzeti történelem eszméjének, elbeszélésének konszenzuális evidenciáját, ám azon az áron, hogy itt is világossá válik annak lezárulása. S ebben a kontextusban említendő a Salgótarjáni úti szomszédos zsidó temetővel való közös értelmezési keretet kínáló szemantikai-politikai tér kialakítása. A két temető közti szó szerinti s szimbolikus kapcsolat megteremtése egyben a XIX. századi, majd zsidótörvények előtti, sokat változó nemzetfogalom újra tapasztalhatóvá válásának kísérteties, de döntő fontosságú élményét kínálná fel azoknak a nemzedékeknek a számára, amelyek eddig csak olvashattak elődeik koráról. Ha ez a két temető együtt jelenti és jeleníti meg a nemzeti emlékhely szellemét, az komolyan veendő változás. Mindez arra mutat, hogy milyen kíméletlen és embertelen tévedés volt a Kerepesi és Salgótarjáni úton álló Sorsok Háza, amelynek üresen maradt végtelenül tehetséges emlékműve, épülete újabb, feszült kontextust teremt a két temető számára.
|
| Fotó: Koncz György / Népszabadság |
1891-ig a Salgótarjáni úti volt a pesti zsidóság egyetlen temetője, amelynek nagy korszaka a Kozma utcai neológ és a Gránátos utcai ortodox temetők megnyitásáig tartott. Hasonlóan a Kerepesi temetőhöz, itt is megannyi nagy ember, hajdan s részben ma híres család romos kriptája áll, mind azt bizonyítván, hogy a felekezetüknek semmi köze sem volt vitathatatlan nemzeti identitásukhoz. 1945 telén, a város felszabadulásakor a temetőben több mint kétezer, az ostrom alatt a városban és a gettóban halálát lelt, a Klauzál téren elhantolt zsidót temettek el, így tehát abban egyszerre vannak nyomai a magyar–zsidó együttélés aranykorának, valamint pokollá változása idejének. Tömbsírjaik persze csak a temető szélén kaphattak elhelyezést, ezért is került ide 2002-ben a gettó emlékműve, s ennél igazabb helyre puszta kőtömb nem állítható.
A temető ma – a fenntartásáért áldozatos munkát elvégző Kovács Gyula tevékenysége ellenére – a nemlét határára jutott, azaz: a történeti idő tere felett a természet veszi át a hatalmat. Ugyanakkor ez a vad kert, a jelen állapot csak nagyon óvatosan elvégzett restaurálással bontható meg, hiszen a két temető látványa közti drámai különbség okos interpretációja – és nem eltüntetése – azok közös keretbe foglalásának lényegi igazságához tartozik.
A két temető közös szemléletének kormányzati szándéka tehát olyan lépés, amelynek jelentősége messze túlmutat ugyanannak a kormánynak a háttérhatalmakról, „bizonyos körökről” szóló, aktuálpolitikai haszonnal kecsegtető, ám súlyos emléknyomokat hagyó, rettenetes mondatain, amelyek közben éles ellentmondásban állnak a nemzeti panteon megvalósításának programjával. Egy olyan korszakban, amikor budai, diósgyőri, füzéri várak álrekonstrukcióival a történelem terei helyén pszeudohistorikus szimulációk épülnek sorra, épp ebben a kontextusban különösen fontos, hogy a Kerepesi és Salgótarjáni úti temetők rekonstrukciója igaz legyen. Ha a temetők története az igazságra törekvésnek felel meg, akkor az emlékezetük helye lesz, s így azok valóban a traumatikus és katartikus: nemzeti emlékezet helyévé is válhatnak.
A Nemzeti Örökség Intézetének gondozásába vett temetőkre nem egy az egyben érvényesek a politikatörténeti doktrínáknak megfelelően folyamatosan újraírt XX. századi történelem árfolyamváltozásainak következményei, s ezért is figyelemre méltóan fontos helyek.
„Minden egyoldalúságot, s minden rögtönzést egyiránt és felette féltékenyen kellene kerülni, nehogy pártszínt nyerjen a’ dolog, ’s pillanat-okozta felhevülésben tán ollyan is emeltessék a’ megjutalmazásnak szánt helyre, ki arra érdemtelen, ’s ekkép nem oda való. Már ha ez kellő és elégséges figyelembe nem vétetik, igen könnyen megtörténhetnék, hogy egy vagy más párt, melly éppen, habár csak pillanatilag is, egy kissé több erővel bir, kedvenczeit, bálványait rendre mind behozná, és ez által vagy mindenkorra elaljasítná, az egyedül a ’valósi érdemnek, ’s nem a’ hatalom-’ s a’ népittasságtul felemeltnek megjutalmaztatására szánt helyet, vagy azon felette kellemetlen helyzetbe szorítná a’ jövőket: azt Augias istálóiként néha kiseperni kénytelenítetni: mik által egyiránt ketté volna törne ’a dolognak szellemi bája ’s varázsa mindörökre.” (Széchenyi István: Üdvlelde, 1843.)
