Tizennyolc évesen jött Budapestre Marosvásárhelyről. Egymaga, egy szál hátizsákkal, ám hittel és megfontolással. Gyerekkora kisebbségi létében családját figyelte a román titkosrendőrség, mindenki emigrált körülötte, egyik nagyapja arisztokrata, a másik holokauszt-túlélő volt: ez a suttogás korszaka. Ő kiáltani szeretett volna, így Magyarországot választotta. Ahol rájött, hogy valójában romániai menekült. Nem baj, gondolta, jó lesz így is, és diplomát szerzett az ELTE bölcsészkarán.
Névjegy
Einspach-Tisza Kata
Marosvásárhelyen született, 1980-ban. Az ELTE BTK-n és PPK-n szerzett diplomát, utolsó éves ösztöndíjas PhD-hallgató az ELTE Pszichológiai Doktori Iskolában, szakterülete az öregedéskutatás, az életminőség, a marginalizáció, az előítéletek csökkentése, az életkor és a társadalmi nem interszekcionalitása. Két kislány édesanyja. Több kötet szerzője. A médialéttől visszavonult. A magyar underground zene rajongója.
Klasszikus egyetemista életet kevésbé élhetett, de mivel több nyelvvizsgája volt, tanított helyette jó pár helyen: nyelviskoláktól a Közép-európai Egyetemig. Adottságai kijelöltek számára bizonyos irányokat, de egyik sorba sem állt be végül. „Nem az én hangom", zakatolt benne a nagyvárosban és az új életben, amelyet nem ismert, és amelybe nem nyert beavatást sem. Sokáig nem kapta meg a magyar állampolgárságot, de ütőkártyákat soha nem húzott elő. Konok volt és büszke. Mindez jól megfért egy kislány naivitásával és a kritikai gondolkodással, ami nemegyszer a vesztét is okozhatta volna.
De nem okozta, sőt: rövid idő alatt valóságos médiasztár lett. Így aztán előfordult, hogy olyan szereplést is elvállalt, amelyről akkor még nem tudta, hogy nem kellene. Ma már tudja, de azt is megértette: élete valamennyi kacskaringója szükségszerű volt. Ám a tudatosításhoz kellett a hosszú csönd és a befelémunka. Amit magával hozott otthonról, az önmagában nem érdem, de nem is bűn. Meg kellett vívnia a saját identitásharcát: ki vagyok én, honnan jövök és merre tartok. Amilyen – hamis – imázst aggattak rá, aszerint legfeljebb csak egy nő lehetett a képernyőn, akit mindenki meg akar szerezni magának. Amúgy is: pár percben lehetetlen értelmes gondolatokat kifejteni. Belőle kizárólag a média profitált. Ő maga közben émelygett és szédült: ez nem az, amire készült, ez undorító volt és végtelenül unalmas. Amikor hátat fordított ennek a világnak, évekig gyötrődött a történteken. Miért ment bele méltatlan helyzetekbe? Miért nem volt okosabb? Miért hitt olyat, amit nem szabad elhinni?
|
| Fotó: Reviczky Zsolt / Népszabadság |
Két választása maradt: belehalni vagy újjászületni. Utóbbira voksolt. Végérvényesen eldöntötte, hogy kiszáll. Éppen akkor, amikor egyik felkérést kapta a másik után. Elvágta a kötelékeit. Megkönnyebbült. Akkor rátalált egy férfi, az egyetlen, aki minden mázolt kép mögött meg tudta látni őt magát, és volt bátorsága küzdeni érte, és volt ereje elbírni a nőt, egyben, mindenestül.
Felszabadultan hagyták el Magyarországot, tízezer kilométerrel keletre nyitva új fejezetet: második forradalom. Ő vezekelt: sokáig szégyent és bűntudatot érzett. A túlpörgetett élet után euforikus volt a csönd és a mozdulatlanság.
Mezítláb a homokban. Nincs ott semmi más, csak a színtiszta igazság meg a kinyílt világ, és mindenütt bőröndök. Szelekció következett: mi megy, mi marad, mi fontos igazán egy emberi életben? A választ az anyaság adta meg. Az abszolút intim és elementáris élmény, ott, a dzsungel közepén, ami annyira élő, hogy megírni sem lehet. Ez a pillanat igazi lélektani átalakulást hozott: a fekete-fehér képek színesbe váltanak át.
Az egyensúly beállt, jöhetett a hazatérés.
Az évek most már a gyerekekről szólnak: minden teljes és rendben van. Közben tudja, hogy nem maradhat a történet ennyiben. Nincs vége, csak félbeszakítva van. Kell neki valamiféle értelmes folytatás, már csak a lányok miatt is: mi lesz az ő örökségük? Egy ambivalens anya képe nem elég, több kell, biztosabb, stabilabb, kézzelfoghatóbb, és egyértelműen értékelhető. Pedig nem kevés, amit Tisza Kata mára elért. De nekifutott újra, és a gyereknevelés mellett újabb diplomát szerzett az ELTE Pszichológiai és Pedagógiai Karán. Jelenleg állami ösztöndíjas doktorandusz a pszichológia tudományterületén, oktat és kutat az egyetemen. Ez hozta a végső megbékélést is. Az interkulturális pszichológia, amelynek szakértője, először segített keretbe helyezni a világot. Megérteni az előítélet természetét, elemezni a folyamatot, amelynek áldozata volt. Majd megfordítani a történetet, felvenni a küzdelmet újra, úgy, hogy nyerhessen most már belőle ő is. Egyrészt a megértést. Másrészt a társadalmi felelősségvállalás örömét.
Lenullázta a régi identitást, és felépített egy újat. Tulajdonképpen most is az emberi kapcsolatokat vizsgálja, mint tíz évvel ezelőtt, csak most a tudomány eszközeivel. Ahogy beszél, az maga a józan és elkötelezett önazonosság. Az öregedéskutatás a doktori témája: szociálpszichológiai beágyazottságú, interdiszciplináris megközelítésű és kritikai gerontológiai vizsgálata, amit ő csinál, nem sok hazai hagyománnyal rendelkezik. Tehát van még feladata, dolga, úgy véli. Az idős ember ma Magyarországon és a világ számos részén marginalizált pozícióban van. Ez is olyan rasszizmus, mint a többi, csak még nem éri el az ingerküszöböt.
|
| Fotó: Reviczky Zsolt / Népszabadság |
Ezért szólal most meg nyolc év után Tisza Kata, kizárólag ott, ahol még bizalma maradt: hogy az életkoralapú előítélet rendkívül sokrétű jelenségét tematizálja, vizsgálja, modellezze, és javaslatokat tegyen az előítéletek csökkentésére. Ez az egyetlen kérdés, amelyre hajlandó választ adni, ha szakértőnek hívják releváns helyekre. (Hosszú kihagyás után újra kezdett publikálni is, például a HVG Pszichológiában, és most készül anyaga az Alkalmazott Pszichológiába.)
Sokan csodálkoznak ezen: éppen az a nő foglalkozik öregedéssel, akiről hajdanán azt írták, hogy „egy perc alatt képes átalakítani a levegőmolekulák kötésrendjét, ezáltal vagy ózondússá teszi a férfi körül a levegőt, vagy fulladozásra készteti a pasast." Persze az ilyen hasonlatok már akkor is leperegtek róla. Most meg különösen irritálják. De hát ez rész az egészben, nyugtázza, csakis rész. S ha csodálkoznak, hogy huszonnyolc évesen miért ezt a témát választotta, nevetősen szokta felelni: „Most kell elkezdenem, hogy legyen időm befejezni." Máskülönben pedig az idő előrehaladtával fellépő egzisztenciális szorongás mindannyiunké, teszi hozzá. Ha Tisza Kata valaha is ír még könyvet, akkor az az öregedéskutatásról szól majd. S ha még valahol gyanakodva megkérdezik tőle: „Te vagy az a Tisza Kata?", már nem szorul görcsbe a gyomra, nyugodtan válaszolja: „Én voltam valamikor."
