Rettenetesen súlyos csomaggal érkezett meg a Mikulás 1988-ban: alig ötvenkét éves korában meghalt a rock and roll Enrico Carusója, Roy Orbison. Pedig alig másfél hónappal korábban jelent meg a Traveling Wilburys első nagylemeze a műfaj legszebb hangjával – az All Star-ötöst Bob Dylan, George Harrison, Jeff Lynne, Tom Petty és Orbison alkotta –, s a Los Angeles-i Ambassador Hotelben tizenkét hónappal azelőtt rendezték minden idők legbensőségesebb hangulatú koncertjeinek egyikét. Erre a házigazda Orbison meghívott néhány olyan kollégát, aki – miként ő maga is – dalszerző és előadó volt egyben: így lépett a szállodai night-club színpadára Jackson Browne, Elvis Costello, Bonnie Raitt, Tom Waits, Jennifer Warnes, valamint az estét a főszereplővel együtt végiggitározó Bruce Springsteen.
Kegyelmi pillanat volt.
Mind a közönség, mind Springsteen számára. A „Főnöknek” becézett muzsikus abban az időben Amerika első számú bálványává avanzsált az 1984-ben közreadott Born in the U. S. A. nagylemezével, melynek tizenkét száma közül hét került be a Billboard-slágerlista első tíz helyezettje közé, s amelynek címadó dala egyenesen az Államok emblémájává vált. Az albumból 30 millió példány kelt el, a Rolling Stone magazin 1985-ben – amikor Springsteen augusztus 18. és szeptember 1. között nyolc telt házas (egyenként nyolcvanezres) koncertet adott New Jersey-ben, a Giants stadionban – a „Bosst” választotta az év művészének. Majd ugyanez az orgánum 1987-ben – tehát a Los Angeles-i Orbison-koncert esztendejében – a nemegyszer egyórás ráadásra is „kényszerített”, lehengerlő rocker újabb hosszan játszóját, a Tunnel of Love címűt a nyolcvanas évtized huszonötödik legjobb nagylemezeként rangsorolta. (Pedig erről „csak” három szám szerepelt a Top Tenben.)
