Kell még nekünk demokrácia?

Látszólag az utóbbi könnyebben megvalósítható. Már csak azért is, mert a társadalom sem egységes, a különböző érdekek és vélemények nehezen egyeztethetők. Arról nem is szólva, elképzelhetetlen, hogy a társadalom tagjai gyakori gyűléseken tisztázzák, mit kellene tenni a problémáik megoldására. Nem véletlenül tartotta J. J. Rousseau a XVIII. század közepén lehetetlennek a demokráciát: „A szó szigorú értelmében véve igazi demokrácia sohasem létezett, és nem is fog létezni, soha. Ellentmond a dolgok természetes rendjének, hogy a sokaság kormányozzon, és a kevesek kormányoztassanak... Elképzelhetetlen, hogy a nép szakadatlanul gyülekezzék a közügyek intézése végett... a kisebb létszámú hatóságok könnyebben intézik az ügyeket.” Ezért úgy vélte, jobb, ha a nép képviselőket választ maga helyett erre a feladatra. Ahol létrejött a demokrácia, ott is ez a képviseleti forma valósult meg, a „nép” pedig lemondott arról, hogy beleszóljon az ügyek alakulásába. E megoldás fogyatékosságát mindenütt azzal igyekeztek enyhíteni, hogy rendszeres időközökben szavazással újították meg a képviselők megbízatását, remélve, hogy így az arra alkalmasak maradnak a hatalom szervezeteiben.

Rousseau azonban azt is felismerte, hogy ez a megoldás veszélyt is rejt magában. A magánéletre beszűkült életforma, amit ő az ember „természeti létének” nevezett, megfoszt mindenkit attól, hogy értse azt a társadalmat, amelyben él. Ennek az lesz a következménye, hogy az emberek személyi fejlődése korlátozott marad. Ez a helyzet szerinte „akadályozná legnagyszerűbb képességeink fejlődését, nevezetesen hiányoznék belőle a részeknek az az összefüggése, ami az egészet teszi... Mindenki elszigetelt maradna a többiek között, mindenki csak magával törődne; értelmünk nem tudna kifejlődni, úgy élnénk, hogy semmit sem érzünk, úgy halnánk meg, hogy nem is éltünk.”

A részvétel még nem közösség

A képviseleti demokráciákban a hatalomra jutókat ez persze nem is zavarta, a közéleti tudatlanságot magától értetődőnek tartották, és azt is természetesnek, hogy az emberek a valóságot csak részeiben tudják felfogni, egészében sohasem. A legtöbb ember nem is igényli, hogy a társadalmi létét egészében értse meg, hiszen az „nem rá tartozik”. Megelégszenek azzal, ha a magánéletük zavartalan, és a hatalom nem avatkozik bele. Kevesen figyelmeztettek arra, hogy a valóságról kialakítható kép szétesése tragikus, mint például Ady Endre, aki a Kocsiút az éjszakában című versében ezt írta: „Minden Egész eltörött, / Minden láng csak részekben lobban, / minden szerelem darabokban”. Ebben a versben a hold is csonka, az éjszakában „Félig mély csönd, félig lárma” hallható, s a rossz szekéren utazót jajszó követi. A kísérteties látomást a XX. század elejének még békés évei mögött rejtőző széttörtség érzése váltja ki, amely nemsokára a világháború felelőtlen kirobbantásában, majd a demokráciát felváltó diktatúrák megjelenésében igazolódik.

A demokrácia mindig a személyes szabadságot vallotta, a tekintélyelvű hatalom a társadalom egységét. Utóbbit a „közösségi érdekre” való hivatkozás tette vonzóvá, csakhogy a diktatúrák a „közösség” fogalmán már a tömeges részvételt értették, noha a közösség eredetileg olyan társulást jelent, amely nem semmisíti meg az egyéni önállóságot. Ezért ilyen közösségek csak demokratikus viszonyok közt aktivizálódhatnak. A különös az volt, hogy több országban a „nép” nemcsak szavazatával juttatta hatalomra a diktátorokat, de lelkesen támogatta is a fennmaradásukat mindaddig, amíg külső vagy belső okok miatt a hatalmuk össze nem omlott.

Rejtélyesnek látszott, hogy mivel tudták megnyerni az emberek többségét. Melyek voltak azok a jelszavak és ígéretek, amelyek meggyőzték őket? A történelmi események ezeknek kétféle változatát mutatták: egyrészt az anyagi gyarapodás ígéretét azzal, hogy elveszik a gazdagoktól, amijük van, és kiosztják a szegények között, másrészt az adott nemzet felemelkedését a belső és külső ellenségek legyőzésével, ami magával hozza majd a nemzethez tartozók anyagi gyarapodását is. E vonzó ígéretek teljesülésének feltétele a politikai propaganda szerint az az egység, amely csak a hatalom készséges követésével valósulhat meg. Tény, hogy ez az önállótlanság és a többséghez igazodás igénye benne volt sok ember gondolkodásában. Erről adott találó képet Juhász Gyula a Krisztus a vargával című versében.

A Bibliából ismert eseményeket megelevenítő sorokból több tanulság is kirajzolódik. Mindjárt a felfokozott érzelmek tűnnek fel, amelyek a rajongástól a gyűlöletig terjednek ugyanabban az emberben, ugyanarra a személyre irányultan. Ez a következetlenség bizonytalanságot és önállótlanságot takar, amit a tömeghez való igazodás pótol. És még valami: az az igény, hogy megjelenjen az a fensőbbség, amelyet egyszer imádni, máskor keresztre feszíteni lehet. Annak következményeként, hogy aki hozzá viszonyul, nem önmagától, hanem mástól várja a megváltást, és ha ezt nem kapja meg tőle, akkor halálra küldheti őt. A Butaság, amit a költő a vers utolsó sorában említ, nem ismerethiány, hanem a gondolkodás ostobasága, amelyet sokkal nehezebb megszüntetni, mint a megfelelő ismeretek hiányát. Ez elsősorban a felvett ismeretek rendezetlenségében, zavarában mutatkozik meg, úgy, hogy a tények keverednek egymással, egymást cáfolják, hiteltelenítik.

Hüllőagyak

Ha a Juhász versében található tanulságot megpróbáljuk a jelenre vonatkoztatni, felismerhető, hogy a társadalmi léthez kapcsolódó kritikátlanság gyökere sokkal mélyebb. Már a XVIII. század végén Kant arra a következtetésre jutott, „az ember olyan állat, akinek úrra van szüksége”. Arra, aki magabiztosan figyelmezteti a bírálóit: „Beszélhettek, amennyit akartok, az a fő, hogy engedelmeskedjetek.” És erre nem is kell kényszeríteni az embereket, a hajlam megvan bennük. Az amerikai antropológus, Carl Sagan kimutatta, hogy az emberi agy rétegzettségében a legrégibb evolúciós maradvány, az „ősagy” (amit ő „hüllőagynak” mond) „fontos szerepet játszik az agresszív viselkedésben, a területi függőség, a szertartások és a szociális hierarchia kialakításában”. Tehát az uralom elfogadásának igénye, valamint az, hogy ez párosuljon az alacsonyabb értékűnek tartott emberek elnyomásával, az ember állati eredetéből való. Ami arra is magyarázatot ad, hogy miért jár együtt a hatalomban levő személy imádata a társadalom egy részének megvetésével; mert az így gondolkodók számára csak ez adja meg tudatuk egyensúlyi állapotát.

A két világháború között bestsellerként olvasta Európában az értelmiség Oswald Spengler A Nyugat alkonya című könyvét, amely a demokrácia elsorvadását és egy új barbárság bekövetkezését jósolta meg. A szerző már a XX. század elején megfogalmazta, hogy a civilizáció fejlődésének hatására „a javakban való gondolkodás helyébe a pénzben való gondolkodás lép”. Ezért minden eszmét előbb pénzre kell átszámítani, hogy megvalósítható legyen. A pénz hatalma azután „a legvaskosabb szellemi rabszolgaságot” teremti meg. Bár a közéletet egy ideig a különböző felfogásokat képviselő pártok küzdelme határozza meg, a hatalmat megszerzők igyekeznek kiszorítani a közéletből ellenfeleiket, hogy azután egyeduralmukkal korlátlan hatalmat biztosítsanak a zsarnokoknak, akik elnyomnak minden ellenvéleményen levőt. S minthogy ez a hatalom megszerzi magának a sajtó nyilvánosságát, a tömegek számára az lesz az „igazság”, amit az újságban naponta olvas, a rádióban naponta hall. A közélet ilyen átalakításával megszűnik a szabadelvű demokrácia, és meghal a kultúra is, aminek mellőzhetetlen része az önálló gondolkodás.

Spengler e társadalmi változás okát a civilizáció fokozódó térnyerésében jelölte meg. Szerinte a technika fejlesztésével az ember megnövelte ugyan életkörülményei javításának a lehetőségét, de ezzel végső soron saját pusztulását idézi elő. Csak a gazdagságot akarja élvezni, közben nem törődik a találmányok kései hatásával. Nem veszi figyelembe, hogy az élet mechanizálása mindent a veszedelmes túlfeszültség állapotába juttatott. Megváltozik a Föld ábrázata, néhány évtized alatt eltűnik sok erdő, hogy a propaganda céljaira felhasználható újságpapírrá alakuljon át. Ez olyan klimatikus változásokat indít el, amelyeknek a következménye a mezőgazdaság tönkretétele. A nagyvárosokban az autók tömeges használata közlekedési akadályokat okoz, ezért az emberek gyalog hamarabb jutnak előre, mint ezekkel a járművekkel. Mindez együtt jelzi, hogy az emberek elragadták a teremtés jogát a természettől, de az végső soron szembefordul velük, és bosszút áll rajtuk.

Hitler is tudta, hogy a korlátozás vonzó

Spengler a technikát faustinak mondta, érzékeltetve, hogy úgy jár az emberiség, mint a középkori monda tudósa, aki mindenhatósága érdekében eladta lelkét az ördögnek, vállalva, hogy ezért egyszer majd a pokolba kerül. Szerinte a természetet átalakító anyagi civilizáció teszi tönkre a kultúrát is, hogy lehetővé tegye a XXI. századra az új barbárságot, amelyben az erőszak és az erkölcstelenség lesz uralkodó. Ebben a változásban nem szűnik meg teljesen a kultúra, csak a lényegét veszíti el. A diktatúrákban a kultúra szerepe átalakul: propagandaként kell támogatnia a fennálló rendszert, és olyan szórakoztatást kell tömegeket vonzó rendezvényeken adnia, amely erősíti bennük az összetartozás érzését.

Spengler jól ismerte fel, hogy az anyagi-technikai fejlődés mellett elmarad az emberek társadalmi fejlettsége, és ez a szabadságuk korlátozásával jár együtt. Az okot azonban tévesen ítélte meg, magát a technikai civilizációt tette felelőssé a kultúra hanyatlásáért, nem azt az emberi magatartást, amely nem képes lépést tartani a technikai-tudományos fejlődés következményeivel, és azt sem igényli, hogy beleszóljon a közélet alakulásába. S amikor kimondta, hogy a civilizáció szükségszerűen megy át a kultúra eltűnésébe, ezt a történelmen uralkodó sorsszerűségnek tulajdonította. Olyan törvényszerűségnek, amelynek a bekövetkezése kikerülhetetlen.

Elgondolkoztató, hogy miért lehetett a propagandává vált kultúra tömeghatású. A két világháború között a német nemzetiszocialista párt a rendet ígérte azzal az állapottal szemben, amelyet a liberalizmus alakított ki, s amelyet kaotikusnak, zavarosnak mondtak. Ehhez hozzátették a vesztes háború végén megalázott ország felemelését, az elvesztett területek visszaszerzését és a nemzet nagyságának megerősítését. Ezek a célok vonzónak látszottak, még úgy is, hogy az egyéni szabadság korlátozását és a központi hatalomhoz igazodás szükségességét jelentették. A párt vezetője, Adolf Hitler írta: „A propaganda elsősorban az érzelemre hasson, és csak kisebb mértékben az értelemre. Nem szükséges, hogy a nép tudatosan gondolkodjék, hiszen az emberek felfogóképessége amúgy meglehetősen korlátozott, intelligenciájuk csekély, viszont igen gyorsan felejtenek. Ehhez képest a hatásos propaganda csupán néhány pontra szorítkozhat, és a jelmondatokat addig kell ismételnie, míg a közönség minden tagja megérti, hogy hogyan kell értenie azokat.”

Felülről várni a csodát

Ez a recept a XX. században jól működött, és ma is követendő minta a diktatórikus hatalmat kiépítők számára. Nem véletlen, hogy az értelmes meggyőződésre építő, a dolgokat bonyolult összetételükben is megérteni akaró gondolkodást a demokráciák jóval nehezebben tudják általánossá tenni.

Már csak azért is, mert a diktatórikus hatalmakkal szemben a demokratikus társadalmak alulról építkeznek, tiszteletben tartják a helyi közösségek és a civil szervezetek – egymástól gyakran eltérő – álláspontját, azoknak nem a megsemmisítésére, hanem egyeztetésére törekszenek. Nyilvánvaló, hogy ez szélesebb látókört, megalapozottabb tudást feltételez, mindenekelőtt a társadalmi élet vonatkozásában, elfogadva, hogy demokrácia nincs felelősen gondolkodó demokraták nélkül. A demokrácia védelme eszerint a közműveltség fejlődésén és magasabb minőségén múlik, a demokrácia szükségességének kétségbe vonása pedig magától értetődően jelenti a kultúra és azon belül a közműveltség értékének lealacsonyítását.

Önmagában persze a magasabb szintű társadalmi tájékozottság és műveltség még nem élteti a demokráciát. Kell ahhoz az aktív részvétel is a közügyek alakításában, a fejlesztési tervek megvalósításában. Főleg a helyi közösségekben a helyi problémák gyakorlati megoldásában, de a társadalmi kezdeményezésre kialakuló civil szervezetekben is, amelyek valamely közszükséglet érdekében vállalják a szervezett tevékenységet. Épp ez különbözteti meg a demokráciát az államhatalom fensőbbségét valló rendszerektől; azok ugyanis a hatalmuk veszélyeztetését látják a társadalmi összefogásban. Csak akkor tartják elfogadhatónak, ha a központilag meghatározott célok és cselekvési tervek szolgai követésében nyilvánul meg.

Hajléktalan gyerek Brazíliában. Nem csak a tájékozottság a fontos, hanem a részvétel is Nacho Doce / Reuters

A jövő kérdése, hogy egy társadalom melyik utat választja. Egyetért-e azzal, hogy a demokráciák kora lejárt, ezért helyettük olyan rendszert kell választani, amelyet a mindentudó vezetők irányítanak, és az emberek többségükben engedelmesen csatlakoznak hozzájuk. Az ilyen társadalomban a hatalom ígér szebb jövőt, gazdagságot a híveinek, a demokráciában viszont az embereknek maguknak kell öntevékenyen, egymással összefogva megvalósítaniuk azt az életformát, amely kedvező számukra. Kétségtelen, hogy ez sokkal nehezebb, mint a másik, a csodák várása.