Színház az időkonzerven

Magazin: Egy fotómuzeológusnak is fontos közösségi felelőssége van. Amit megőrzünk, arra emlékezünk.

Kincses Károly: Bibó tíz pontja a szabadságszerető emberről olyannyira bennem van, hogy soha nem fogom elfelejteni. Elkeserít, hogy

hiába a szaktudásunk, egy emberek tudatlanságára játszó rendszerben minden kép visszafordítható az ellenkezőjére.

Rosszabb pillanataimban azt gondolom, bárcsak egy kép sem maradna meg, mert akkor nem lehetne velük hazudni.

Magazin: Mit jelent szabadságszerető embernek lenni?

Kincses Károly: Többek között azt, hogy az embernek mindennap bele kell néznie a tükörbe, és meg kell állapítania, hogy tett-e bármit az ellen, hogy az általa nem szeretett, önkényuralmi típusú rendszer újra és újra valamilyen módon tért nyerjen, beavatkozzon az életébe.

Magazin: Játszott Alföldi Nemzeti Színházában. Hogyan élte meg, amikor politikai szempontokból értékelték az előadásokat? Mit jelent ebben a helyzetben a művészi szabadság?

Radnay Csilla: Most úgy látom, hogy egy kedves ­illúziót. Akkor fiatal voltam, zsigeri szinten sokkolt, hogy amikor egy tiszteletteljes társaság felelősen elkezdett beszélni társadalmi, történelmi és emberi kérdésekről, az nem vitát vagy párbeszédet szült, hanem hazugságok tömkelegét.

Magazin: A főiskola után független színtársulatot alapítottak. Hogyan látja a függetlenek helyzetét?

Radnay Csilla: Siralmasan. Sorra megölik a független társulatokat. Amikor a HOPPart Társulatot elindítottuk, még úgy tűnt, hogy ez egy valós alternatíva lehet, ma filléres kényszerhelyzetek árán van életben.

Magazin: Fotómúzeumot is nehéz volt fenntartani. Mi motiválta?

Kincses Károly: Én alapítottam a Magyar Fotográfiai Múzeumot, tizenöt évig vezettem állami támogatás nélkül. Aztán kezdtük a Mai Manót. Az előző rendszerek sem voltak mások, a mostani a módszerekben és a szemérmetlenségében különbözik. Ennyire durván nem avatkozott bele egyetlen politikai hatalom sem a személyes életembe, és az én személyes életem a fotográfia. A fotográfia pedig a kultúra része, a kultúra a mindennapi életé. Így már nem is marad más, amibe ne avatkozott volna bele.

Nem szeretem, hogy egy olyan országban élek, ahol mindent meg lehet csinálni velünk.

Magyarországon hiányzik a civil kurázsi.

Magazin: Mi az, ami annyira megragadta a fotográfiában, hogy a személyes életével is azonosítja?

Kincses Károly: 1960-ban csináltam az első fotográfiámat. A legfontosabbat Susan Sontag írta le, szerinte fényképezni annyi, mint világot gyűjteni, mint a világot megkettőzni. Egy fényképpel hatalmat nyerek egy másik ember fölött. Többet tudok meg róla, mint egy félórás beszélgetés során. A fénykép ugyanúgy olvasható, mint egy szöveg.

Magazin: Mi a véleménye a digitális technikáról?

Kincses Károly: Már hatéves koromban azt szerettem volna, hogy ha hunyorítok a bal szememmel, akkor már meg is van a kép. Ne kelljen semmiféle eszköz. Muzeológusként azt gondolom, hogy lezárt egy szakaszt a fényképezés történetében.

Magazin: Az előbb említette, hogy jobban szereti, ha más beszél. A színészek nem extrovertált személyiségek?

Radnay Csilla: Nem sokat tudok a színész általános személyiségrajzáról, nem tartom magam színésznek. Csak azokban a pillanatokban, sőt, akkor is ritkán, amikor a színpadon állok.

Magazin: Sokféle szerepet játszott már.

Radnay Csilla: Ez az én nagy szerencsém. Ha egyik este Nasztaszja Filippovna voltam, akkor a másik este ­Eliza Doolittle.

Magazin: A ­fényképezkedés is színjátszás, erről ír a Póz-katalógusban.

Kincses Károly: Az ember óhatatlanul elkezd szerepet játszani a fényképezőgép előtt, a legjobb arcát akarja mutatni. Senki sem a valóságot akarja, hanem azt az elképzelt képet, amit ő saját maga hisz magáról.

Magazin: A családi képeket a történetekkel együtt gyűjtik be?

Kincses Károly: A fényképek nagy része a tulajdonosok halála után kerül hozzánk. Ha mutatok egy képet, amelyen egy gyerek ül a bilin, mögötte kerítés, mindenki azt mondja, hogy ez nem érdekes. Muzeológusként látom, hogy ez a gyerek Rákosi Mátyás, a bili a kecskeméti lemezárugyárban 1910–20 között kifutó modell volt. A kerítés pedig az Andrássy út és a Bajza utca sarkán lévő vaskerítés, ami 1945-ben elpusztult. Minden fénykép egy konzerv, ha nem tudsz semmit, nem tudod fölbontani. Annyit mond, amennyi a hozzáadott tudásunk.

Magazin: Egy szerep megformálásában is fontos a hozzáadott tudás. Melyik volt a legnehezebb szerepe?

Radnay Csilla: Készítettünk Bergman Őszi szonáta című filmje alapján színházi előadást. Ehhez a drámához szükségem volt a ráhangolódásra. Nem vagyok egyébként nagy szeánszos, próbálom lefejteni a misztikumot erről a szakmáról, mert a mézes-mázosságban eltűnnek az igazán csodálatos pillanatok.