Bár nem lakom messze, soha nem jártam itt, a magyar tengerparton, ahol még a csatornafedelek is magyarok, még soha nem nyaraltam a magyar tengerparton. Kifejezetten sok horvát szót hallani, kifejezetten sok horvát vállal itt nyári munkát, hogy a magyar tengerparton pihenésüket töltő magyarok kedvében járjanak, és ha jobban belegondolok, egészen furcsa ebbe jobban belegondolnom és felismernem, hogy én ilyet, nyaraló magyarokat húsz éve nem láttam már, hogy én nyaraló magyarok közt nem időztem két napnál tovább egy nyaralóhelynek nevezett téblábolóhelyen 1996 óta, amikor utoljára töltöttem két napnál többet magyar nyaralóhelyen, vagyis nem lakóhelyen, apartmanházban, tehát olyan helyen, ahol a létezés célja könnyedén meghatározható: téblábolás, kiváló, prémium minőségű téblábolás.
Reggelente, amikor halért megyek a faluba, a boszniai másnaposságából a Dinári-hegység mögül feltápászkodó napkorong fényében már készülődnek a magyarok a parton a törülközőikkel és horgászszékeikkel, elfoglalják helyüket a kis olajfák árnyékában az úttestől alig egy-két méternyire, és egészen estig ott heverésznek a szénné égett testükkel és kiszőkült mellszőrzetükkel, egész nap ott ülnek, fekszenek, álldogálnak, mártóznak, egy teljes napot és egy teljes hetet, és tartok tőle, hogy akár egy teljes hónapot is képesek ott téblábolni a parton, és én nem értem, ezt az emberfeletti teljesítményt én nem értem, mert én egy tengerparton húsz percnél tovább időzni képtelen vagyok, mert nem vigyázok senkire, és rám sem vigyáz senki, és amikor jövök visszafelé a halakkal, a rózsaszínre sült magyar fókanénik és a feketére égett fókabácsik már kint fekszenek a napon, a nénik a kőkerítésre terített törülközőn, a bácsik a horgászszékeken elnyúlva, és úgy hívják egymást, hogy anya, apa, ahogyan az apartmanházban is, amelynek teraszáról a hozzád hasonló korú gyerekeiket irányítják, Petike, ne csináld a fesztivált, Viktorka, normálisan, apa, szóljál Alexnek, hogy indulás fürdeni, és én azon gondolkodtam a dühös apukákat nézve, miért hajtja jobban a szaporodás ösztöne azokat, akik a gyermekükben a nyűgöt és nem a csodát látják, miért retteg a korosztályom attól, amire a legjobban vágyik, és miért rettegek én is, ha találkoznál Putyin és Erdogan bácsikkal, Pongrác, kérdezd már meg őket, érdemes-e nekünk most gyereket vállalnunk, nem áll-e fenn a veszélye annak, hogy neked és az én gyerekemnek Petike és Viktorka büdös lábát kell majd szagolgatniuk valami otthonos laktanyában, ahol nosztalgikus katonadalokat énekelgettek majd a boldog békeidőkről, amikor még Petike és Viktorka a magyar tengerpartra járt, apa sörözött, anya napozott, ők meg csak csinálták a fesztivált, normálisan.
Csak a hülye gyerek unatkozik, Pongrác, ezt biztosan tudod, és én hülye gyerek vagyok, unalmamban eszem és alszom, ha el tudok aludni egyáltalán, de az nem mindig sikerül, mert szűkösen vagyunk itt, mert a kétemeletes ház földszinti bejáratát csak a harmadik napon találtuk meg, és addig úgy kerülgettük itt egymást, mint egy zsúfolt villamoson, a két családdal, a három gyerekkel, a négy felnőttel és velem, a potyautassal, aki se nem szülő, se nem gyerek, aki nem vigyáz senkire, és rá sem vigyáz senki, és a nyaralásnak nevezett téblábolástól a jelenléte még a prémiumnál is kiválóbb minőségű téblábolásba sodródott.
Ne kérdezd, hogyan, de három napra volt szükségünk, míg végre felfedeztük, hogy a háznak van még egy földszinti, tágas lakásba és konyhába vezető bejárata is, és akkor mindenki több térhez és kényelemhez jutott, aminek minden bizonnyal én örültem a legjobban, mert az én természetem legsötétebb oldalát megismerni, a személyiségemből kiforgatni vagy éppen ellenkezőleg, abba, mint a sertésbordát a puha lisztbe meghempergetni leginkább azzal lehet, ha felébresztenek, pontosabban, ha nem hagynak elaludni.
Zavartalanul alszom akármilyen zajban, sztráda mellett, dzsungel mélyén, tengeren, csirkeólban, csavargyárban, akárhol, de ha emberek beszélnek a közelemben, ha az álmomba emberi hang szűrődik be, mindegy, kié, rokonoké, ismeretleneké, barátoké, ellenségeké, teljesen mindegy, engem valami olyan méreg önt el, Pongrác, hogy ahhoz képest a Petike meg a Viktorka édesapjának dühe kihűlt vaníliapuding. Így nyaralok én, Pongrác, a horvátnak nevezett magyar tengerparton, így nyaral a te nagybácsid és keresztapád 2016 nyarának végén a barátaival és Petikével és Viktorkával és a horvát vendégmunkásokkal, így, ilyen szerencsétlenül és céltalanul és félálomban, az estéket leszámítva, amikor leszáll az éj, és együtt üldögélünk az asztal körül, és a sötétben eltűnik a nyaralóövezet és a tenger, a naptej szagát elnyomja a halleves illata, Petike és Viktorka pedig elmennek fürdeni normálisan, mert tudják, hogy különben sírás lesz a vége.
Ilyenkor magamnál vagyok, Pongrác, már látom a kiutat a világűr súlytalanságából és sötétségéből és csendjéből, de nappal nem, nappal egyedül egyszer tértem magamhoz pár pillanatra, amikor – értelemszerűen – elhagytuk a nyaralóövezetet, és sétára mentünk a gyerekekkel egy katakombához, és amíg a barátaim a katakombát járták, és visszhangzott a gyerekzsivaj a sírkövek között, én kisétáltam a temető elé, és lefeküdtem egy fa alá egy kőpadra, és hallgattam a kabócákat, és néztem a temetőt, a családokat, az anyákat és az apákat, a szülőket és a gyermekeket, a nagyapákat és a nagyanyákat, a dédanyákat és a dédapákat, akikre már nem vigyázott senki, és akik már nem vigyáztak senkire.
