És ott gomolyognak azok a történetek, amelyekkel ki-ki tovább éli a regényt. Én ezt szeretném a Szívlekvárral is. Amúgy meg, aki lebecsülné a szavak hatalmát, az nézzen csak ki éppen most az ablakon. Látható, hogy tízezrek képesek kimenni az utcára, ha úgy érzik, nekik szóltak a hívó szavak.
– Magyar és orosz szál is indázik a regényben. Honnan az utóbbi?
– Talán inkább létezési variációknak mondanám ezeket arra a kelet-közép-európai életre, amit hol nevetségesen, hol meg okoskodva próbálunk megérteni. Úgy hiszem, a nagy, romantikus beszédmódokkal ellentétben ezen a tájon a haseki, hrabali, örkényi, kafkai beszéd érvényessége látszik megmaradni, holott patetizmus lakik minden második bokorban. Ehhez képest mit tegyen egy magyar író, ha egy lenyűgöző, patetikus és nagyszabású élet története jön vele szembe?
– Erre én is kíváncsi vagyok.
– Egyszerű: megírtam. Úgy történt, hogy megismerhettem egy csodálatos asszonyt, egy orosz származású nőt, aki sok órában mesélte el nekem az életét. Abban pedig aztán minden volt, ami a XX. századi orosz létben megtörténhetett: háború és éhezés, Szibéria és országépítés, szerelem és árulás. A regény egyik szálát ez a „talált", ajándékba kapott történet indította el, a másikat, ennek ellenpontját az a közép-európai lét, amiben az abszurditásig konokul, lehajtott fejjel taposunk. Családtörténetek, amiket nem lehet következmények nélkül hallgatni – a Szívlekvárban például egy aprócska kisfiú a sok mesétől, a kimondott szavaktól 240 cm-re nő meg.
|
„Hegyesedünk, élesedünk”
Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
– Majd minden oldalra jut egy igazán jó történetmorzsa a könyvben. Gyűjti ezeket vagy kitalálja?
– Ó, az teljesen mindegy. Császármorzsa. Meg remélem nagy, csontos, sült oldalasok is. A történetek eljönnek hozzád, ha figyelsz rájuk, prózaíróként inkább azt kell mérlegelned, az egyes történetek és a nagy, közös történeteink között hol az a mező, ahol úgy szólalhatnak meg, hogy egyediek, s mégis sokaknak ismerősek legyenek. Arra meg természetesen nem felelek, hogy a történetekből mi az úgynevezett „megtörtént" és mi az úgynevezett kitalált. Szégyelljék magukat a tények, nem? Minden igaz, ami le van írva, hiszen itt áll a papíron. Illetve, remélem, nem áll, hanem izeg-mozog, elmegy mindenhová.
– Nincs szórakoztatóbb az írásnál, árulta el a bemutatón. Könnyen engedi el a könyveit?
– Hát kevés élvezetesebb dolog van, mint elmerülni egy párhuzamos világban, akár olvasod, akár írod azt. Az igazi, jó olvasás ebben az értelemben nemesebb alkotás is talán. Egy jó könyvvel a szerencsés pillanatokban úgyis több leszel magadnál. Hiszem és tudom, hogy a történeteink és a nyelvünk sokkal okosabbak nálunk. Ha képesek vagyunk készen állni, akkor a pillanatoknak, sőt, óráknak, napoknak olyan teljességét kaphatjuk meg, amire máskülönben, a hétköznapjainkban egyszerűen esélyünk sincsen. Amúgy meg egy jó könyv úgysem enged el, hiába teszed le. És persze, rettenetes érzés befejezni egy könyvet, úgy értem, felfoghatatlan az addig benne töltött idő és felfoghatatlan a tovább is. Aztán kis idő múltán rájössz, hogy úgyis mocorog benned tovább, csak már azt csinál, amit ő akar.
– Íróként meglehetősen visszahúzódó, miközben épp az ellenkezője dívik. Mindent megtenne az olvasóért, vagy van egy vonal, amit semmiképp sem lépne át?
– Egy írónak a mondatai, a nyelve és a könyvei legyenek izgalmasak, ne az élete. Ettől persze még gitározhat, táncolhat, írhat csasztuskákat, miért is ne. Nyilván mindenki szeretetre vágyik. Dekázzon vagy lövöldözzön oroszlánokra. De szerintem ez csak addig jó, amíg tisztában van vele, hogy nem más ez, mint hülyéskedés. Bohóckodás, aminek semmi köze a művekhez. Más kérdés, hogy Mozart is hallatlan energiákat fektetett az önmenedzselésbe, és Petőfi vagy Móricz is közel annyit foglalkozott a karrierépítéssel, mint a költészettel, írással. Kosztolányiról nem is beszélve. De azért nem a szervezői képességeik miatt szeretjük őket, azokat meg, akik hasonlóan igyekeztek, csak éppen nem voltak jó írók, természetesen elfeledtük.
– A Hentesek kézikönyve után még a tévében is hentesnek vélték. Sokszor kell megbirkóznia azzal, hogy valami másnak nézik, mint akinek szeretné?
– Hát persze, a Budapest, nőváros című könyvem után pedig várostörténésznek gondoltak. Nem baj ez, amíg nem akarják, hogy hurkát töltsek. Egyébként, ha kell, töltök én, az író mindenhez ért. Létezés-szakma, ugyebár. Évekkel ezelőtt, amikor a rádióban dolgoztam, okozott gondot bennem a munkáim közti feszültség, de úgy tűnik, kisegített az élet azzal, hogy ma már nincsen polgári állásom. Jó is ez így. Van, aki azt mondja, a korral csak kopunk, én meg úgy hiszem, hegyesedünk, élesedünk. Meglehet, hogy kisebb felülettel, de talán pontosabban tapadunk így a világhoz, nem?
