Száz tárgyon keresztül mutatja be a magyarországi zsidóság és ezzel együtt a zsidó múzeum történetét az az új állandó kiállítás, amely a harminc éven át látható korábbi tárlatot az elmúlt héten váltotta fel a Dohány utcai zsinagóga mellett álló épületben. A különbség mellbevágó: ott, ahol évtizedeken át sejtelmes félhomályban csillogó ezüst ötvösremekeket csodálhatták a látogatók – a szó szoros értelmében, hiszen magyarázatot vajmi keveset fűztek hozzájuk –, ma szikár üvegtárlókban olyan, gyakran hétköznapi tárgyak sorakoznak, amelyeket komplex történetük avat múzeumi bemutatásra méltóvá.
A gyűjteménytörténet egyébként önmagában is rendkívül izgalmas, hiszen általa a változás folyamataiba, kardinális fontosságú vitákba nyer bepillantást a XXI. század embere. A zsidó múzeum eredete az 1884-es Történelmi Ötvösmű Kiállításig vezethető vissza, ahol az akkor még csak névleg létező Iparművészeti Múzeum nemzeti tárlatán forradalmi módon judaikákat is közszemlére tettek. Ezen is túllépett aztán az 1896-os ezredévi kiállítás, amikor Kohn Sámuel, a Dohány utcai zsinagóga tudós főrabbija engedélyezte, hogy a tóradíszek mellett egy kitekert, a héber szöveget felfedő tóratekercset is bemutassanak a magyarországi felekezeteknek szentelt tárlaton. A Magyar Zsidó Múzeum az e tárgyakra alapozott, lankadatlan gyűjtést követően, 1916-ban jött létre hivatalosan is egy Hold utcai magánlakáson. 1931-ben pedig szimbolikus helyen, Herzl Tivadar szülőházának telkén, a Dohány utcai zsinagóga bal oldalán létesült a ma is működő épülete: ez stílusában tökéletesen illeszkedik az 1859-ben felavatott templomhoz.
A gyűjteményből rendezett állandó kiállítások története sajátos képet fest a közösség mindenkori önreprezentációs igényéről is – derül ki a múzeumot és a zsidó levéltárat ma vezető Toronyi Zsuzsanna elemzéséből. A harmincas években rendezett tárlat a zsidó közösséget nem vallási, hanem történeti sorsközösségként definiálta, innen nézve akarta bemutatni a magyarországi zsidók múltját, a társadalomban elfoglalt helyét. Az 1947-ben újranyitott kiállítás tragikus bővítménye volt a holokauszt terme, amely egy korábbi zsinagógai térben gyűjtötte össze a népirtásra emlékeztető tárgyakat.
 |
A nagykanizsai zsinagógából származó tórakorona
Magyar Zsidó Múzeum |
Alapvető változást hoztak viszont a hatvanas évek, amikor egy leltározás során, érthetetlen módon az akkori gyűjteményfelelősök a tárgyleírásokból elhagyták az úgynevezett provenienciát, azaz azokat a fundamentális információkat, hogy kitől és milyen körülmények között kerültek be az egyes darabok a múzeumba. Amiből nemcsak az következett, hogy ma lényegében aprólékos nyomozómunkával, régi iratokból, kiállítási katalógusokból, újságközleményekből kell mindezt újra feltárni, hanem az is, hogy az utóbbi fél évszázad kiállításai óhatatlanul féloldalasan, olykor hamisan mondták el a tárgyak által hordozott történetet. Hol úgy mint a páratlan szakrális ötvösművészet históriáját, hol pedig úgy – az 1984-es koncepciónak megfelelően – mint a zsidó vallási ünnepeknek a holokauszt infernójába torkolló sorozatát. Amit már csak megfejelt a múzeum húsz évvel ezelőtti kirablását követő újrarendezéskor kreált, már-már tudatosan torzító kép: a turistáknak szánt, legömbölyített, szenzációhajhász történetektől sem mentes, a „kincsekre" koncentráló, zsúfolt és kissé ízléstelen tárlat.
A száz tárgy bevált ötletét – lásd a British Museumnak az emberiség történetét ugyancsak száz „valamiben" összefoglaló, a szakócától a bankkártyáig ívelő bemutatóját – hasznosító új állandó kiállítás szakít a vallási nézőponttal, ehelyett a közösség és azon belül is a gyűjtemény történetére koncentrál. Úgy vezeti végig látogatóit a már az 1884-ben is kiállított szakrális tárgyaktól a kortárs képzőművészek hanukai menórájáig tartó úton, hogy közben hagyja: a tárgyak és a hozzájuk fűzött, történeti-történetmesélő leírások beszéljenek.
Itt nincsenek drapériák, érintőképernyők, grafikus installációk, ez a kiállítás nem játszótér és nem cirkusz. Puritán üvegtárlókban szinte lebegnek a tárgyak, alattuk pedig ott a szöveg, magyarul és angolul. Csaknem százezer betűnyi az egész kiállításban
– hangsúlyozta a megnyitó előtt Toronyi Zsuzsanna. S látva az első betévedt turisták tétova reakcióját, kalapot emelünk a múzeum döntése előtt, hogy a tárgyfotók és a leírások a vernisszázs pillanatában már az interneten is hiánytalanul hozzáférhetők voltak.
A száz tárgy által kirajzolt történetnek már a kezdetén olyan furcsaságok rejlenek, mint az óbudai közösség mohelszéke, amelyről kiderült: mohával, avarral tömték ki egykor az ülését, így a restaurálás most éppen botanikai vizsgálatot is magában foglal. Ott van a ricsei Megilat Eszter, azaz a purimkor felolvasott Eszter-tekercs, amelyben Natan Liebermann rabbi kivételesen nem a perzsáktól való megmenekülés, hanem az eszlári zsidók csodás szabadulásának történetét mondja el. A hagyományhoz híven persze ő is úgy kezdi: Ferenc József király idejében... Akad itt moziplakát: A zsidók élete a Szentföldön című, eredeti palesztinai felvételekből összeállított művet 1913-ban adta a Tivoli fényjátékház, és évszázados lappangás után egy francia archívumból előkerülvén ma ismét megtekinthető az interneten. Vannak szobormásolatok, levelek és fényképek, de olyan elképesztő ritkaságok is, mint a lengyel-litván szociáldemokratáknak az 1905-ös forradalomból való vörös zászlaja, amelyen jiddisül olvasható, hogy „Le a cári alkotmánnyal, éljen a demokratikus köztársaság!"
Mindez tudatos gyűjtés eredménye – hangsúlyozza a kiállítás, bemutatva például azt a tóraszekrényfüggönyt, amelyet a tassi ortodox rabbi ajándékozott a múzeumnak 1916-ban. Hihetetlen tudatos múltőrzés lenyomata ez a gesztus: a vallási előírások értelmében az ilyen tárgyakat, ha használaton kívül kerülnek, el kell temetni ugyanis. Hasonlóképp cselekedett Takács Pál, aki 1942-ben munkaszolgálatosként bukkant rá egy tóratöredékre egy cipésznél, aki épp alapanyagnak készült használni a szent szöveget. Megvásárolta és beküldte a tárgyat a múzeumba. Így került a gyűjteménybe az az előimádkozó állvány is, amelyet Hammer Béla asztalos készített használt deszkákból Bánffyházán, a kőbányánál, hogy a munkaszolgálatosok 1943-ban is méltón tudjanak megemlékezni a zsidó újév beköszöntéről.
 |
Perlmutter Izsák önarcképe
Magyar Zsidó Múzeum |
A tárlat bővelkedik a hasonlóképp önmagukért beszélő tárgyakban. Reich Jenőnek a deportáló vonatból kidobott levele; a végrendeletében az Andrássy út 60. alatti bérházat (a későbbi nyilasközpontot) a Zsidó Múzeumra hagyó Perlmutter Izsák önarcképe; az 1953-as orvosper idején a zsidó levéltárból begyűjtött iratok. És a kunmadarasi zsinagóga alapkövébe rejtett szöveg, amelyben 1941-ben bizakodásának, a jobb jövőbe vetett hitének ad hangot a közösség.
|
Reich Jenő levele
Magyar Zsidó Múzeum |
Az 1944-es deportálás után két évvel aztán ez a falu vált egy irtóztató pogrom helyszínévé. 1958-ban pedig a közösség utolsó tagja magához vette az írást, hogy eljuttassa a múzeumba.
