Igaz, mind Babits, mind Berzeviczy mélységesen sajnálták, hogy ketté lettek szakítva, és kölcsönösen úgy látták, hogy ők igazán mindent megtesznek, a másik félnek csak egészen kicsiny belátásról kéne tanúbizonyságot tennie ahhoz, hogy megszűnjön az elviselhetetlen megosztottság. Babits egyébként nem sokkal később, 1930-ban már elfoglalhatta az őt megillető helyet a Kisfaludy Társaságban, igaz, hogy jelölésének hírére Vargha Gyula konzervatív költő és egykori Tisza István-párti képviselő azonnal lemondott a társaság főtitkárságáról.
Ezt már Margócsy István irodalomtörténész meséli nekünk, aki szerint a magyar irodalom kívánatos „egységének” gondolata XIX. századi elképzelés, együtt születik meg a „nemzeti irodalom” olyan elgondolásával, amelynek célja egységes értékrendet és kánont kijelölni minden műfajban. Ez az igény magyarázza a sorból némiképp kilógókkal kapcsolatos problémákat. Ők csak úgy válhattak a nemzeti irodalom részévé, ha valamilyen módon beillesztették őket a kijelölt értékrendbe. Margócsy arra figyelmeztet, hogy még maga az általa különösen jól ismert Petőfi Sándor is „problémás” volt eredetileg.
|
Roskó Gábor
Szabó Bernadett |
Az igazi szakadás, a világnézeti és ízléskülönbségek elmélyülése az előző századelőre tehető, ezt jól szemlélteti Margócsy szerint Tisza István halhatatlan mondata, amely szerint az újító nyugatosok „levéltetvek” a magyar kultúra pálmafáján. Az egység ideálja és a „szétszakítottság” azóta is békétlenül élnek tovább egymás mellett. Az egységkeresők azt hangoztatják, hogy a „minőség” el- és felismerésének túl kell lépnie a világnézetek és művészetfelfogások vitáján. Babits is ezen az állásponton volt, akárcsak követőinek hosszú sora, de Margócsy úgy látja, hogy már azt is, ki mit tekint értéknek, legalább részben világnézeti és ízlésbeli vonzalmak határozzák meg.
– Az „egységigény” – figyelmeztet az irodalomtörténész – könnyen a politikai manipuláció eszközévé válhat, a sokszínű, rengeteg egymástól végtelenül távoli törekvést magában foglaló kultúrában a „szakadások” megszüntetése csonkítások nélkül nem lehetséges és nem is kívánatos. Úgyhogy talán inkább ettől a XIX. századi elvárásrendszertől kell megszabadulnunk. Margócsy szerint „kettészakadtságról” legfeljebb politikai szekértáborok tekintetében beszélhetünk. Igazából sokkal bonyolultabb a helyzet: Szabó Lőrinc például nem lett attól népi író, hogy valamiféle közösséget vállalt a népiekkel, ahogy ma is nagyon eltérő karakterű szerzőket hoz össze részben megegyező politikai állásfoglalásuk.
|
Margócsy István
Koszticsák Szilárd / MTI |
De nemcsak a szavak, hanem még a képek világa sem mentes a „kettészakadtság” átkától. Roskó Gábor festőművész egyenesen úgy látja – a Magyar Művészeti Akadémia hatalmi helyzetbe jutásától aligha függetlenül –, hogy az egyszerre politikai és ízlésbeli kettéosztottság mostanában jóval erősebb lett. Felidézi a régi vitákat, szakadásokat, a kuruc–labanc, nemzeti–modernista ellentétpárokat is. Szerinte a vita arról is folyik, hogy ki akar saját viszonyt kialakítani a sokféle nemzetközi művészeti folyamattal, és ki az, aki még tagadni sem kívánja őket, egyszerűen nem vesz tudomást róluk. – Ez a bezárkózó hozzáállás pedig – mutat rá –, ha politikai támogatást kap, veszélyes lehet, mert lehetővé teszi harmadvonalbeli művészek térnyerését.
