A költőt a laikus olvasó folyton nehéz anyagi körülmények közé képzeli. Megpróbáltunk utánajárni, mi is a valóság. Az egzisztenciális gondok mennyire hatnak a rímekre és verslábakra? „Írónak a tapasztalat, a szenvedés drága kincs” – énekli Cseh Tamás Dosztojevszkij bőrében, de vajh’ a szűkölködés is olyan jót tesz a költőnek, mint a szibériai száműzetés?
– Ha egy valóságshow-győztes elszegényedik, az a hír. Innen is látszik, hogy a reflektorfény manapság nem a költészetre hull – ironizál Babiczky Tibor, akinek idén ősszel jelenik meg ötödik verseskötete. Az országnak több mint a fele nehéz anyagi körülmények között él, miért épp a költők lennének kivételek, teszi fel a költői kérdést Babiczky. A bölcsészettudomány mint életpálya sosem volt kacagó tavasz, mostanában pedig végképp nem az.
– Pusztán költőként, a versekből megélni nem lehet. És erre a jövőben sem látok semmi esélyt – mondja Pion István, akit nem csupán költőként, de népszerű slammerként is nyilvántartanak. Csakhogy az ezzel kapcsolatos meghívások és fellépések sem lendítenek túl sokat az anyagi helyzetén. Nem hiszi, hogy folyóirat-publikációkból, verseskötetek eladásából és felolvasásokból bárki is meg tudna ma élni Magyarországon. Bár időnként akad egy-két kiugró siker (Varró Dániel Bögre azúr című kötete vagy Parti Nagy Lajos meséi), átlagos jövedelemhez mindig kell valami kiegészítő kereset: ez általában fordítást jelent, szerkesztést, színházi munkát, újságírást. Ezek állnak legközelebb az irodalomhoz, hiszen ezeknél is a nyelv az eszköz. A költészettel kapcsolatos jövedelmek a havi büdzsé 15-20 százalékát teszik, mondja Pion. Ebbe nem számítanak bele a publikációk. Évente kétszer-háromszor jelenik meg verse folyóiratban, és úgy döntött, hogy –mivel a folyóiratok is nehéz helyzetben vannak – a lehető legritkábban fogadja el a honoráriumot. Ezt persze nem tehetné meg, ha nem lenne újságíró is.
A költészetre soha sehol senki nem tekint megélhetési lehetőségként.
