– Ez valós kockázat volt, de a hardcore rajongók már biztosítottak arról, hogy igazi Mundruczó-filmet láttak. Aki látta a Nincsen nekem vágyam semmit vagy a Johannát, annak egyértelmű lehet a kapcsolat ezekkel a korai filmekkel is. A változtatás merészsége, ami a Fehér Istent jellemezte, a Szép napokhoz, a Deltához vagy a Szelíd teremtéshez képest valóban meglepő lehet. Aki viszont látta, hogy az utóbbi öt évben miket rendeztem a Proton Színházban, tudja, hogy a műfaji fúziókkal való kísérletezés régóta jellemez minket... Európai színházi körökben elvárás az a fajta szellemi szabadság és formateremtő készség, amivel klasszikusok újra elmesélhetővé válnak. Ez a vérfrissítő tapasztalat bennem volt a Fehér Isten elkészítése során is. Ennek azért is örülök különösen,mert a filmes közeg – nemcsak Magyarországon, hanem az egész világon – nagyon konzervatív. Kiüresedtek a formák. Valaminek a vége ez, amikor mindenki a tévésorozatokat nézi a mozifilmek helyett. Sokszor az az érzésem, a konzervativizmusra válaszként a radikalizmus átköltözött a kortárs tévésorozatokba. Reményeim szerint ez a film erre a jelenségre is reflektál. Izgalmas átélni, hogy sokan tényleg azt kérdezik a vetítés után: „hogy ez most mi a franc volt?”, jó a valódi átéltség élményét látni.
|
Mundruczó Kornél: A legaljasabb, amit mondtak, hogy lefeküdtem Andy Vajnának
Banczik Róbert |
– Sok szerzői filmes radikalizálódott a filmtörténet során. De ők az absztrakt és a szürreális felé vették az irányt. A Fehér Isten viszont a zsánerfilm felé nyit...
– Abszolút! Én élveztem azt a kihívást, hogy a valódi tartalomhoz emeljek hozzá zsánerelemeket. Na, ez azért nem előzmény nélkül való, Vlagyimir Szorokin – aki nagy hatással volt rám és munkáit szellemi háttérnek is tekintem – ír például így. Ő az a szerző, aki minden stílust ismer, a könyveiben két fejezet horror után jön két fejezet szocreál, mert úgy tekinti, hogy nincsenek már tiszta ideológiák. Számomra az volt a kihívás, hogy le tudok-e számolni bizonyos művészfilmes sztereotípiákkal. Ezzel kockáztattam is, mivel ez stigmatizáló ország, nagyon gyorsan rásütik a bélyeget bárkire.
– Ha tényleg a sorozatokat tartja a nagybetűs tartalomnak, miért nem próbálja ki magát bennük?
– Szívesen tenném. Csakhogy Magyarországon jelenleg nincs olyan televízió, mely ilyen tartalmat állítana elő.
– Azért azt sem lehetett könnyű átverni, hogy kétszáz kutyával akar forgatni Budapest belvárosában.
– Petrányi Viki, a producer ütötte, amilyen vehemensen csak lehetett az elmúlt öt évben, hogy csináljunk végre valami radikálisabbat. Ez volt a nagy teoretikus, produceri gondolat a mű mögött. Ő erre az ötletre rögtön igent mondott, elhitte –és elhitette másokkal is –, hogy igenis meg lehet csinálni. Tulajdonképpen ez volna minden producer dolga, nem pedig, hogy volt taxisként összeszedje a zsozsót.
– A Fehér Istent nagy forgalmazó karolta fel. Garantált a siker?
– Erre nincs garancia. Remélem, hogy a cannes-i díj és a felhajtás bevonzza az embereket a moziba, és újra fókuszba kerülhet Magyarországon a szerzői film. Arra, hogy eltűnt az ilyen mozik közönsége, nem lehet pusztán az indok, hogy a néző hülye. Meg kell próbálnunk olyan műveket készíteni, melyekkel sikerül megfogni az embereket. Tulajdonképpen a legaljasabb dolog, amit a Fehér Istennel kapcsolatosan Magyarországon hallottam, hogy „lefeküdtem Andy Vajnának”, mert ő szintén a nézők visszaszerzését tűzte ki célul. A színházban nem lehet előadást tartani nézők nélkül, mert akkor megszűnik maga a műfaj. Nem célom a milliárdos nézőszám, de az, hogy ma Magyarországon csak a szórakoztatóiparnak és azon belül is csak a rekeszizmoknak vannak nézői, nagyon szomorú jelenség.
– Mit üzen azoknak a nézőknek, akik most szembesülnek először a Mundruczó-világgal?
– Az átlagnéző nem szakmai fejjel gondolkodik. A színházban is nagyon sok elmarasztaló és értetlen kritikát kaptunk, végül a nézők jöttek, és nahát, mégiscsak értettek mindent.
– Ha már szóba hozta: a külföldi kritika nem győzi dicsérni a Fehér Istent, a magyar kritikusok egy része viszont kvázi baltával esett neki.
– Ön melyikre lenne büszke? Ha egy filmnek soha nem tapasztalt külföldi sajtója van, megnyeri egy fesztivál szekciójának fődíját vagy ha a magyar kritikusok hátba támadják? Nem tudom. Talán mindkettőre büszkének kellene lennem. Attól ijednék meg igazán, ha fordítva lenne. Mindazonáltal mindenki azt ír, amit akar és abban a modorban, ami rá jellemző. Bár élek a gyanúperrel, hogy egy írás itthon inkább jellemez egy embert, mint egy alkotást. Egy mű úgyis önálló életre kel, mindegy, mit mondanak róla. A filmnél most egyfajta felfedezőutat teszek meg, és lehet a partról biztatni meg lehet nem.
– Sokat emlegeti fel a színházat. Ha most készítene új névjegyet, mit írna rá?
– Egyértelműen filmrendezőt. De a terepet, amit korábban a kisfilmek jelentettek, most a színház jelenti.
– A cannes-i Un Certain Regard fődíja az egyik legfontosabb elismerés a rendszerváltás óta, de egy kivétellel az összes mozija szerepelt Cannesban. Mit tud jobban, mint a korosztálya többi alkotója?
– Lehetetlen ezt belülről megválaszolni, mert ez a státusz rengeteg kétellyel és bizonytalansággal párosul. Az biztos, Cannes-ban senkinek sincs bérelt helye. Elképesztő nagy nevek nem kerültek be a programba. Ha elkészülünk egy új filmmel, akkor meg akarják nézni a cannes-i válogatók, ez jó érzés. Ugyanakkor olyan későn jött a Fehér Istenre pozitív válasz, hogy már szinte elkönyveltem a „nemet”, és hihetetlen megtiszteltetés egy ilyen rangos díjat megkapni. De minden fesztivál csak egy fesztivál. Lehetőség a kitörésre, hogy a világon minél több helyre és nézőhöz eljusson egy alkotás. És nem csak Cannes-ból lehet felépíteni egy filmet, legalább ennyi az ellenpélda is.
