1906-ra aztán révbe ért: Sorg Antal, a nürnbergi iparoscsalád ötödik gyermeke letelepedett az előző címektől csak macskaugrásnyira lévő Gergely utca 8. alatt, ott rendezte be lakását és építési vállalkozásának irodáit is. A földszintes, legfeljebb egyemeletes házakból álló, a polgári Kőbánya és az ipartelepek közé szorult, félreeső lakónegyedből nem is mozdult ki soha többet. Annak ellenére nem, hogy az elkövetkező évtizedekben sok minden megváltozott körülötte: modern gyárak, iskolák, templomok sokasága nőtt ki a földből. A legtöbbet egyébként ő maga építette.
Sorg Antal hírnevét és mesés vagyonát annak köszönhette, hogy vállalata nem ismert lehetetlent. A kőbányai krónikák szerint ezt először 1904-ben bizonyította, amikor is Eich Ferenc földbirtokos a tél kellős közepén úgy döntött, a Martonvásárhoz közeli birtokán vendégül lát egy népes vadásztársaságot. Nem lévén más megoldás, Sorgék lebontották az üvegházat, és annak alapjaira húzták föl a megfelelő épületet – s hogy a malter meg ne fagyjon, mindvégig trágya között falaztak. Két hét alatt végeztek is.
1913-ban, amikor élete talán legnagyobb megbízását elnyerte, Sorg Antal már túl volt a három – mindmáig működő – hévízi kút fúrásán és egy nyolcvanszobás fürdőszálló saját tőkéjéből való felépítésén is. Állt a Schöntheil Richárd által tervezett Cserkesz utcai zsinagóga, csaknem készen volt a Szent László-templom plébániája is. Akadt tehát referencia bőven, amikor a részvénytársaság 1913 februárjában elnyerte a megbízást, hogy a Maglódi úton építse fel a Fővárosi Sörgyár teljes együttesét. De azt talán maguk a megbízók sem gondolták volna, hogy egy évre rá, március 15-én már saját csapolású sörrel fogják megünnepelni a sikeres munkavégzést.
A Sorg-cég ezekben az évtizedekben nemcsak felépítette, de fel is vásárolta fél Kőbányát. Az ingatlanjegyzékek szerint nem pusztán a különféle gyárak – a tégla-, műhabarcs-, asztalos- és lakatosárugyár –, valamint a fatelepek területe, hanem helyenként fél utcák is az ő birtokukban voltak. A műhelyek és irodák mellett építettek munkáslakóházakat, a Cserkesz utca 34. alatt pedig külön épületet emeltek a részvénytársaság tisztviselőinek.
Sorg Antal viszont – 1924-től már özvegyen – úgy élt, ahogy fiatalon megszokta: bár a vagyona percről percre gyarapodott, ő maradt a Gergely utcában, és dolgozott reggeltől estig. Természetesen mindkét fia építészmérnök lett, de Kőbányától fokozatosan, ám határozottan eltávolodtak. A fiatalabb, az 1899-ben született Jenő meg sem állt a Váralja utcáig. Az Alagút krisztinavárosi kijárata mellett építtetett házat – a háborús ostromban aztán földig rombolták, ma üres telek van a helyén –, és lovaspóló-játékosként szerzett magának nevet és tekintélyt a legmagasabb körök ifj. Horthy István, Aich Hubert és gróf Károlyi Lajos társaságában győzte le a mecklenburgi herceg, ifj. gróf Bethlen István, ifj. Horthy Miklós és Kovács Dezső összeállításban felálló vetélytárs csapatot.
S ha ez még nem mondana eleget a játék korabeli presztízséről, érdemes ideidézni Megyery Ella bedekkerét, amelyben a jeles kékharisnya elragadtatott szavakkal ajánlja a Budapestre látogatóknak a margitszigeti lovaspólópályát, hiszen „akár Angliában lehetne, olyan szakszerűen ápolt s látványra is olyan smaragd-pázsitos, olyan harsanóan üde és napfényes, akár az elíziumi rétek”. Érthető hát – fűzi hozzá –, hogy „őszi-tavaszi meetingkor elmulaszthatatlan egy mérkőzést végigtapsolni a gyeppáholyokban, s nemcsak a pedigrés lovakat, hanem a pedigrés embereket – játszókat és nézőket – megfigyelni, mert ez az a bizonyos pesti felső négyezer, akiknek társadalmi kasztját ma is hétlakatra csukott előítéletek, többé-kevésbé tiszteletreméltó tradíciók és konzervatív elvek cerberusai őrzik”.
Jenő tehát élte a mágnások mindennapi életét. Kastélyt vásárolt Vas megyében, majd – talán nem tévedünk nagyot, ha így hisszük – némi haszonnal eladta a társadalombiztosításnak, hogy tüdőszanatóriumot létesítsenek benne. Felesége pedig az arisztokrata és mágnáshölgyek körében jótékonykodott: 1940-ben például a „mélyülő művésznyomor” ellen léptek fel úgy, hogy a pesti Operaház színpadán jelenítették meg a művészettörténet leghíresebb műalkotásait élőképek formájában. Sorg Jenőnének Lucas Cranach Női portréja jutott.
Az ifjabbik Sorg fiú a vállalatirányítást alighanem jelentős részben ráhagyta édesapjára, illetve bátyjára, az 1895-ben született ifjabb Antalra, aki nálánál valamelyest szabályosabb karriert épített. A Műegyetem elvégzése után elment ugyan világot látni, élt néhány évig Argentínában, de 1926-ban hazatért, megnősült, gyermekei születtek, és beállt a részvénytársasághoz. A telefonkönyvek a korszakban végig a Gergely utcában, pár háznyira édesapjától, a 16. szám alatt jegyezték, de tény az is, hogy 1930-ra a család városi villája is felépült. Hol másutt persze, mint Kőbányán: néhány saroknyira csak a vállalat központjától, az Óhegyen, a Halom utca 31. alatt. Két Antal egyazon vállalatban, egy építőmester és egy műépítész, egy megrögzött kőbányai és egy világfi – nem csoda, hogy a krónikákból és visszaemlékezésekből néha nem könnyű kihüvelyezni, melyik történet melyikőjükhöz kötődik.
Melyik Antal lehetett, aki Nagybaczoni Nagy Vilmos elképzelései alapján magyaros stílusú református templomot tervezett és épített föl Piliscsabán, és a kollektív emlékezet szerint az árat is úgy szabta meg, hogy végromlásba ne döntse a közösséget? Melyikük az, aki a repülés szerelmeseként a saját Horch túrakocsiját is odaadta a vitorlázóknak, hogy felcsörlőzhessék a gépeket? És melyikük építette meg a ferihegyi kisegítő hangárokat bauxitbetonból, nem tudván még, milyen kevéssé állékony ez a csodás új anyag? (A tető aztán szerencsére éjjel omlott be, így emberéletben legalább nem esett kár.)
|
| falseMagyar Építőművészet 1945. augusztus |
Ami azt illeti, a leányfalui Sorg-villa körül is volt egy kis kavarodás: a helyi legendáriumban még egy kabarészínésznő is felbukkan, akinek valamely dúsgazdag Sorg az elképesztő küllemű és méretű házat emelte volna, de ebben az esetben nem nehéz az azonosítás. A Magyar Építőművészet 1943. augusztusi száma részletes leírással és számos fotóval mutatja be a birtokot, és rögtön az első mondatból kiderül, hogy – bár a nevét nem írják le – az ifjabb Antalról van szó. „A ház építtetője évekig élt Amerikában, hosszabb időt töltött az argentínai Córdobában, ahol a legtisztább koloniális stílus fejlődött ki.” Ott szerzett élményeit öntötte tehát téglábafába-kőbe, amikor az ugyancsak nevezetes pesti iparoscsalád, a Lingelek bajor stílusú házát (egyébként a szintén dúsgazdag áruháztulajdonostól, Nagykovácsy Milenkótól)megvásárolván egy dél-amerikai palotát emelt a Duna partján.
A neves képző- és iparművész, Falus Elek kapta a megbízást a megvalósításra, és a folyóirat képei bizonyítják, hogy nem is otthont, inkább műtárgyat alkotott. A romantikus, tornyos palota tágas és mégis otthonos belsőt rejtett, ahol csodás egységbe olvadtak a robusztus bútorok, a kovácsoltvas rácsok, a súlyos kárpitok és persze a modern élet olyan kellékei, mint a központi fűtés és az étellift. A kertből pedig nem hiányozhatott a teniszpálya és az autógarázs. De aztán minden elromlott. Alig pár hónappal később, 1943. október 6-án, ahogy a gyászjelentésében írták, „tragikus hirtelenséggel, a halotti szentségekkel megerősítve” meghalt a legifjabb Sorg Antal, aki épp érettségire készült a bencéseknél. Építészmérnök szeretett volna lenni ő is.
A következő év végén pedig a két Sorgfiú összecsomagolt, és családostul előbb Németországba, majd Argentínába költözött. Antal ott a helyi közösség egyik oszlopa, számos magyar intézmény támogatója volt egészen 1978-ban bekövetkezett haláláig. Jenő viszont jóval az itthoni rendszerváltás után, 1997-ben hunyt el. Apjuk, aki a háború végén már közel járt a nyolcvanhoz, nem tartott velük. 1946-ban perbe fogták, árurejtegetéssel vádolták, de a bíróság előtt azt is megpróbálták rábizonyítani, hogy köze volt a „magyar katonai védelem megerősítéséhez”, illetve a zsidótörvények végrehajtásához és a magyar javak nyugatra szállításához. Mikor végül hathavi börtönre és egymilliárd pengős vagyoni elégtétel megfizetésére ítélték, a Szabad Nép azt írta: „az érthetetlenül enyhe ítélet általános felháborodást keltett”.
Idősebb Sorg Antal 1948-ban halt meg. Azt még láthatta, hogy a Halom utcai villába beköltözik a kommunista pártbizottság, meg hogy fia leányfalui birtokát kiutalják Tildy Zoltán köztársasági elnöknek állami nyaralóul. Temetéséről az a legenda kapott szárnyra Kőbányán, hogy bár a koporsót csak néhányan kísérték a Kerepesi temetőben lévő családi síremlékig, a környező fák és sírkövek takarásában több százan álldogáltak, hogy mégiscsak búcsút vegyenek egykori munkaadójuktól. Hogy így volt-e, nem tudom. Egy másik legendának viszont ismerem a valóságalapját. Úgy mesélik, ifjabb Horthy Miklós elrablásakor az idős Sorg volt az első, aki a kormányzó segítségére sietett a szükséges váltságdíjjal.
Ami már csak azért sem lehet így igaz, mert az emberrablók 1944 októberében nem váltságdíjat, hanem a háború folytatását és Szálasi miniszterelnöki kinevezését követelték. De valamikor a negyvenes évek elején valóban megesett, hogy amikor dédapám, a Szent László-templomban működő egyházi kórus karnagya a Gergely utcában instanciázott némi támogatásért a kottamásoláshoz, az idős Sorgot telefonhoz hívták. Nem volt hosszú beszélgetés – mesélte aztán némi áhítattal szűk családi körben a dédapám –, és ő csak pár szót hallott belőle. Mindössze annyit, hogy „Egymilliót? Holnap küldöm, főméltóságú úr.”
