Ez is lágy,mondhatni lírai; legfeljebb Dorn doktor beledúdolt dalai („csavargok, zenélek, akárhogy megélek...”, vagy „gyere, ülj kedves, mellém...”) visznek bele némi iróniát és távolságtartást. Ez persze már a figura sajátja: Szatmári György Dornja azért van folyamatos mozgásban, hogy mindig mindenkitől távolságot tartson, sem felelősség, sem érzelem ne érintse közelről. Szinte pontos ellentéte a Görög László által játszott Szorinnak: Kosztya nagybácsija maga a gyöngéd szeretet, aki csíkos fürdőköpenyben, bottal a kezében bolyong szerettei közt, és saját életkudarcát fordítja életvágyba: „még nem éltem, élni szeretnék”. De meghal a végére.
A többiek is menekülnek; Mása például, ez a feketében járó, mert „az életét gyászoló” okos fiatal lány a Trepljov iránti reménytelen szerelem miatt menekülne, leginkább önmagától. Lovas Rozi szüntelen rebbenékeny ingerültsége adja a figura alaptónusát: ez a lány azt sem bírja elviselni, hogy nem bírja elviselni magát. Kosztya és Nyina, akikből majd egy következő Trigorin és Arkagyina válhatna, szeretethiányból növeszti fel alkotói ambícióit: tennének valamit, lennének író és színésznő, hátha a dicsőség és a siker a szeretetet is meghozza. Reménytelen küzdelem.
És hát a környezeti minták is ezt mutatják: Polina, Mása anyja térden csúszik Dorn előtt, akinek évtizedek óta a szeretője, nevetségesen sírdogál minden konfliktus láttán – Máhr Ági szép játéka –, vagy a tanító, aki azt hiszi,Másába szerelmes, holott közel s távol nincs más jelölt, őt Pásztor Pál adja kicsit kevés színnel, vagy Polina megcsalt férje, Samrajev, az intéző, akit kellően lapos harsánysággal mutat meg Salat Lehel. Szokás a Sirályt reménytelen szerelmek hálózatának is mutatni, és tényleg: mindenki mást szeret, mint aki őt szereti, ilyenformán a spirál csúcsán Arkagyina áll, aki Trigorinban is önmagát szereti.
Vándor Éva nem dívát vagy dívaparódiát játszik, hanem az önnön, tudván tudva hamis imázsát őrzi-építi minden pillanatban, ettől ő is egyfolytában feszült és ideges. Ennek az imázsnak a záloga Trigorin – „puha pöcs vagyok”, mondja magáról –, és Kocsis Pál ezt, az életgyávaságot teszi magyarázatul a felfokozott íráskényszerre.
A Nyina-szerelem számára nem igazi esély, ő ugyanis Arkagyina méltó párja. Nyina – szereposztási nehézség. A rendezőnek többnyire döntenie kell: az első három felvonás hamvas-tapasztalatlan-idealista kislányát, vagy a negyedik felvonás csapásokkal megrakott, a világról immár egy s mást megtapasztalt fiatal nőjét keresi-e.
Czakó Juliannában sikeresen jött össze mindkettő: a naiv kislány, aki a „nagy ember” iránti szerelmében voltaképp a fényes művészi jövőt akarja nagyon, és a megtiport, törődött, de immár reflektált, önmagát és lehetőségeit jól ismerő, e méltatlan szenvedélyt, Trigorint elengedni mégsem tudó nő. Kosztya Trepljov: a felület, amelyen mindenki csattan.
Rusznák András illúziókeltő kezdés és például az anyafi a jelenet meghitt szépsége mellett kissé keskeny sávban mutatja a figurát, nemigen látjuk rajta a „történős” dráma történéseinek hatását. Mindazonáltal magam is meglepődtem, hogy e sok lágyság, líraiság, gyöngédség és gyöngeség ellenére az előadás egésze mégis karcos, szikár utóízt hagy maga után, és a tehetetlenség rémületét.
