Élménybeszámolóját az tette lehetővé, hogy egyszer már visszajött a küszöbről, visszahozták a halálból egy szívinfarktust követően.
 |
Nádas Péter
Teknős Miklós |
Ismeretes, hogy Saját halál című könyvében is számot adott az esetről, ebből készített olyan filmet 2007-ben Forgács Péter, amelyben jobbára állóképek váltják egymást, ezekre maga Nádas mondja rá a saját szövegét.
Az állóképes megoldást a film levetítése után a rendező, Nádas beszélgetőpartnere azzal magyarázta, hogy éppen erre a határra, a közölhetőség végső határára, meg-megszakadására rámutatva szerette volna filmre vinni a szöveget.
Nádas pedig – zavarba ejtően szellemes és könnyed, néha szinte kedélyes stílusban – egy másik világ megnyílásáról beszélt, amely a halálba való átbillenéssel indul meg és amely – úgy találta – összeér a megszületéssel. Amihez visszaérünk az éntől távozva, végső soron a szülőanyánk nemi szerve, ezen keresztül távozunk az „ősállapotból” és ezen keresztül térünk oda vissza.
Ezt az én határait feloldó élményt adhatja meg Nádas szerint a testi szerelem, de – szemben a halálélmény tágasságával – csak két ember között, a többiektől elzárva.
Mindez Nádas első hatalmas munkája, az Emlékiratok könyvének világképére emlékeztet, a második főmű, a Párhuzamos történetek nagy, soktucatnyi oldalon átívelő szeretkezésjelenete sokkal inkább a testek menthetetlen, reménytelen magányáról mesél.
A beszélgetés másik részében Polcz Alaine pszichológus-íróra, a hospice alapítvány létrehozójára került a szó, aki 1970-től foglalkozott halálukra készülő gyermekekkel, neki fordított németből szakirodalmat Nádas egy időben, innen tett szert átmeneti meghalása előtt is némi „elméleti tudásra” a témában. A gyerekhalálról szólva az író nem jól ismert, hűvösen pontos, analitikus tónusában beszél.
A gyermekhalálról nem lehet „beszélgetni”, megírni is legfeljebb az ő formátumával lehet, vagy az Ilju secska halálát a Karamazov testvérekben elbeszélő Dosztojevszkij, a Gyermekgyászdalokat komponáló Gustav Mahler kell hozzá.
Az estét Másik János zenélése indította el és azzal is zárult, átnyúlva az éjszakába. És aztán maradt a kérdés, hogy az van-e túl, a fény és az egyesülés, amiről Nádas beszél, vagy inkább egy másik, szintén Rilke „saját halál”-elgondolására visszautaló magyar szerzőnek, Petri Györgynek van-e igaza:
„csak tudnám, mi a lófasz lehet /
saját (specifikus?) a halálomban? /
Hát nem szintazonképp adom ki a párámat, /
mint ahogyan a kútba ugrott cselédlány /,
avagy a falhoz vágott macskakölyök /,
aminek agyveleje fölkenődik /
a vakolat durva rögeire?”
