A szerző kellő részletességgel tárgyalta ugyanis a társaságban és otthon elkövethető férfihibákat, az ebéd rendszeres lekésésétől az asszonnyal való beszélgetés elmulasztásán át egészen odáig, milyen otrombaság megpróbálni rávenni a szeretőt, barátkozzon a feleséggel, esetleg fordítva. Elítélte a társaságban pojácáskodó, másnak feltűnően udvarló vagy épp túl mogorva férfit; megrótta azt, aki utazáskor kényeskedik, de azt is, aki rákényszeríti akaratát társnőjére; elfogadhatatlannak tartotta, hogy a férfi féltékenykedjék („a féltékenységi jeleneteket a ráérő férfiak szokták rendezni”), mint ahogy azt is, hogy a tökéletest meg sem közelítő teste fedetlenül hagyásával ábrándítsa ki szíve választottját az otthon négy fala között.
Meglehet, a tapasztalat erejével állította, hogy a nő percenként akarja hallani, mennyire szeretik, s hogy „nincs íze a néma ölelésnek”. Meg sem legyintette a kétség, amikor leírta: „Egy okos, szellemes, minden tapasztalattal megáldott, figyelmes öregúr igen könnyen felveheti a versenyt egy hanyagul öltözött, rosszmodorú, nyegle, kevéspénzű tacskóval. Csak a jól szabott szmokingot aztán az öregúr le ne vegye”.
Átéléssel értekezett arról, hogy „minden vőlegénynek szüksége van a házasság előtt egy okos, anyáskodó, érett asszony szerelmére”, és viszonylag egyszerű megoldást kínált az élet legbonyolultabb problémáira: „Két külön fürdőszoba szerintem a két külön hálószobánál is fontosabb – ez volna az ideális házasság! Hogy a hölgy és az úr toilette-cikkei még látásból sem ismerjék egymást. Kevésbé esik jól annak az ölelése, akinek a brillantinja és a szájvizes üvege örökösen ott van a szemünk előtt”. Pláne, ha a csókban megérzett mentolról az üveg megsúgja, hogy „egy egészen olcsó és közönséges márka, aminek mindössze 2 pengő 50-be kerül literje az áruházban”.
Nem tudom, az üzenet címzettjei elolvasták-e Megyery Sári könyvét. 1942–43-ban, amikor a mű három kiadása megjelent, feltehetően volt ennél égetőbb dolguk is. De ha megtették, talán mélyen magukba néztek, és feladták minden rossz tulajdonságukat: a túlzott pedantériát, a kicsinyességet, a hazudozást és a szerelmi zsarolást. Akkortól ízlésesen öltöztek, testüket edzették, finom szivarokat szívtak, hogy férfias legyen az illatuk, és persze megértették, hogy habár „egy asszony karbantartása” jelentős összeget emészt fel, „a szerelemnek semmi köze a pénzhez”.
S talán még akkor sem vágták be Megyery Sári művét egy erőteljes, mégis elegáns mozdulattal a sarokba, amikor a szakításról szóló értekezését olvasták: „Attól a férfitól, akinek megvan a tehetsége egy nőt apróságokkal ügyesen elhalmozni, még a szerelem elmúlta után is sokkal nehezebb elszakadni. A krokodil retikül eszébe juttatja a nőnek, hogy ezt egyszer Londonban kapta a férfitól, a töltőtollát a legutóbbi amerikai útjáról hozta magával, a legkedvesebb gyöngyház karkötőjét a nyári Saint Tropez-i csatangoláson vették együtt… A cigarettatárcájába belevésette az oly sokszor közösen hallott Kreutzer-szonáta kezdő akkordjait, az ágy fölötti kerámia madonna egy régi, firenzei húsvét emléke. Ugye, az ilyen férfit, aki ennyi szép emlékeztetőt hagy maga után, nehéz elfelejteni?”
Persze Megyery Sáriról azért tudvalevő volt, hogy nem ebben a hétköznapi világban él. Még nem volt húszéves, amikor az első világháború kellős közepén egyszerű színinövendékből ragyogó filmsztárrá lett. Vasmegyeri Megyery István császári és királyi kamarás, helyettes királyi koronaügyész legkisebb lánya, Sarolta így vált a Mire megvénülünk című Jókai-regény némafilm-adaptációja kedvéért Sacy von Blondellé, hogy aztán higgadt szőke szépségét hamarosan Berlinben is hasznosítsa. A Fantomas-sorozatban debütált, majd filmek tucatjaiban mutatta be, hogy tökéletes sminkben és frizurával is képes lovagolni, vívni, mozgó vonatról leugrani, s közben természetesen szerelmesen rajongani, máskor szenvedni is.
Az élet pedig olykor ismétli a filmet, így aztán Sacy egy különös forgatókönyvet követve két év után hazalátogatott, itt szerelmes lett, azonnal felrúgta berlini szerződéseit, majd pedig csalódott, évekre visszavonult, hogy végül a magyar Orion filmvállalathoz szegődjék és újra forgatni kezdjen. Aztán megismerkedett Gerőffy J. Béla rendezővel, közös céget alapítottak, hozzáment, elvált, volt férje ezután öngyilkos lett, amiért a pletykaéhes lapok őt okolták. 1925-öt írtak akkor, és Sacy még mindig csak huszonnyolc éves volt. Tovább forgatott, majd a következő évben megjelentette első regényét: az volt a címe, hogy Gál, a becsüs.
A Sacyból Sárivá való átmenet jó néhány évet vett igénybe. Eleinte Berlinből küldözgetett tudósításokat a magyar lapok számára, aztán verseivel tűnt föl az újságok hasábjain, s miközben tanárként is megmutatta képességeit a Rózsahegyi-féle színiiskolában, 1932-re végleg abbahagyta a filmezést. Ebben az évben jelent meg első verseskötete, amelyet három évre rá követett a második. Ekkor már az átváltozás megtörténtét nyugtázhatta a Budapesti Hírlap: „Megyery Sári azonos Sacy von Blondellel, a szép magyar filmszínésznővel, akinek ezen a néven ugyancsak megjelent egy verskötete. Az előző kötet mondén hangjával talán kapósabb olvasmány, ínyencebb csemege volt bizonyos olvasórétegek számára,mint ez az új könyv, de mi szívesebben lapozgatunk Megyery Sári finom, fanyar versei közt, mint a volt filmsztár fülledt atmoszférájú könyvében. Mert ezek a versek egy magába mélyedő, tépelődő és kissé rezignált női lélek érdekes, friss megnyilvánulásai.”
|
| De uraim...! című könyve célcsoportja a társasági urak és hölgyek voltak, akik utazásaik során gyakran választották célpontul például Firenzét |
Tépelődés ide, rezignáltság oda, azért Sári is megörökölte Sacytól a celebritás státuszt, és bármit tett is, az hír maradt Pesten. Beszámoltak róla a lapok, ha szerződésajánlatot kapott a Life magazintól, hogy New Yorkban „csak asszonyok számára írjon”, búcsúztatására pedig estélyek sorozatát rendezték. Szenzációt keltett, ha kizárólag nőknek szánt könyvet adott ki, amelyben arra ösztönözte olvasóit, hogy kendőzetlenül adjanak számot vágyaikról és csalódásaikról. Az pedig még a munkások lapjában, a Népszavában is hír lett, amikor 1939 októberében „a nyugati harctér egyik falujában,
tíz kilométernyire a tűzvonaltól házasságot kötött André Lang francia tartalékos főhadnaggyal”. Még akkor is, ha ugyanez az újság pár hónappal később így kommentálta legújabb verseskötetét: „Ki tudná felsorolni korunk unatkozó úrihölgyeinek száz meg száz divatos szenvedélyét? Az egyik bridzsel avagy zsúrokat rendez, a másik bundákat gyűjt, selyempincsit sétáltat; Megyery Sári, mindezeket kizárva vagy mindezeken felül, verseket ír. Amolyan kedves, megmosolyognivaló ’hangulatokat’, amelyekre a ’túlszigorú’ kritikus úgy mondja: inkább jelenség, mint irodalmi alkotás.”
Még mindig 1940-et írtak, amikor augusztusban aztán arról adott hírt a Pesti Hírlap, hogy az „ismert költőnő”, akiről hetek óta semmit sem tudtak rokonai és ismerősei, végre levelet írt Franciaország nem megszállt részéből, és ebben arról tudósított: „Párizsból minden poggyász nélkül, úgyszólván egy szál ruhában érkezett.” Aztán persze regényírásba fogott – A vendég címűben például egy Párizs és Budapest között vacilláló úriasszony szerelmeiről írt –, és közben kiadta a De uraim…!-ot is.
Különösebb szenzációt egyik sem keltett, legalábbis ahhoz foghatót nem, mint mondjuk valamely házassága. De a visszhang nem is maradt el nyolc évvel idősebb nővére, a világjáró riporterként ismert Megyery Ella könyveinek fogadtatásától. Ella, aki még 1926-ban azzal szerzett nevet magának, hogy Hágában, a frankhamisítási per során feljelentett nemzetgyalázásért egy asszonyt, aki a hallgatóság soraiban franciául és németül is kijelentette: „szégyellem magam, hogy magyar vagyok”, többek között Mussolini Itáliájáról publikált elragadtatott útirajzot.
Később haditudósítónak állt: előbb Franco háborúját mutatta be, majd Lengyelország megszállásáról írt Első villámháború címmel, végül az Ejtőernyős villámháború következett. Ez utóbbit „érdekes kísérletnek” nevezte a Magyar Kultúra című folyóirat, ami jelentős előrelépés volt a korábbi munka méltatásához képest. Arról így írtak ugyanis: „A nőnek szerintünk sok minden lehet a hivatása vagy mestersége, de a háború vagy akár a hadiriporterkedés nem. Olyan mesterség ez, amit hagyjanak meg teljesen és kizárólagosan a férfiaknak!”
A nővérek sorsa abban is hasonlított egymásra, hogy 1944-ben végleg elhagyták Magyarországot. Ella Portugáliában, majd Németországban élt, és mindvégig erősen jobboldali emigráns közökkel tartott kapcsolatot; az ő lapjaikba is írt egészen 1962-ben bekövetkezett haláláig. Sári viszont egyetemre járt, előbb Párizsban, majd Cambridge-ben, és 1975-ben publikált legközelebb könyvet: önéletírását, amelyet később idehaza is kiadtak és széles körben méltattak. Néhány látogatástól eltekintve azonban csak 1983-ban tért végleg haza. Ragaszkodott ugyanis ahhoz, hogy édesapja sírjában helyezzék végső nyugalomra.
