De vajon mit keres egy fekete talpon a korcsolya, különösen Székesfehérváron?
Sárga Szarv – a Yellow Horn ezt jelenti – nem wigwamban látta meg a napvilágot, ellenben teljesen szokványos házban, indián papa és – hoppá! – norvég mama gyermekeként. Azt meséli, a környéken sok választása nem akadt: az ottani gyerekek vagy lovas rodeózni kezdtek, vagy jégkorongozni. Neki azt mondta az édesapja, a rodeó megvárja őt, építsen inkább hokis karriert. És náluk nem szokás ellentmondani a felmenőknek.
|
| Fekete talppal a jégen - Kurucz Árpád / Népszabadság |
A mindössze 175 centis, kicsi indián a hazájában a harmadik ligáig vitte, ám ez a szint másutt maga a tökély. Így aztán 2008-ban igent mondott a hívó szóra, és a Salzburg – a fehérváriakkal azonos sorozatban, az osztrák ligában szereplő – együtteséhez szerződött. A magyar bajnokhoz a Fehérvár kanadai trénere, Marty Raymond invitálására érkezett tavaly.
– Jól elvagyok itt, bár Budapest már túl nagy nekem – magyarázza, hozzátéve, hogy bár a pályán mindent megtesz a győzelemért, a sportot nem tartja élet-halál kérdésnek. Kissé lustának tartják fehérvári elöljárói, hozzátéve: rendkívül gólerős játékosról van szó, olyan spílerről, aki technikás, látványos hokit játszik, s igazi közönségkedvenccé vált. Ezért is érte érzékeny veszteségként a klubot Yellow Horn súlyos sérülése a múlt decemberi szabadtéri dzsemborin, a Winter Classicon, amikor a kanadai akkora könyököst kapott a fejére a Városligetben rendezett, Salzburg elleni meccsen, hogy agyrázkódással vitték kórházba, és egy hónap pihenőre kényszerült.
Colton egyébként úgy tekint a jégkorongra, mint a lehetőségre, amelynek kiaknázásával majd szép házat vehet magának a rokonok közelében, Alberta államban, és békés, gondtalan élete lehet a profi pályafutás befejezése után. Olyasféle, mint amilyen a szüleinek van.
Az apja a ranchot a vezeti, állattenyésztéssel és – még szép – rodeózással foglalkozik, az anyuka pedig a gazdaság pénzügyeit intézi. A családból a legtöbbre a nagybácsi vitte: Peter Yellow Horn polgármester, vagyis hát – javít ki Colton – inkább amolyan törzsfőnökféle.
|
| Kurucz Árpád / Népszabadság |
Odahaza a nagypapával jobbára fekete talpú nyelven diskurál, de a fiatalabbak már az angolt használják egymás közt. Éppen úgy élnek, mint bármely más észak-amerikai kisváros lakói – állítja Colton –, „talán csak annyi a különbség, hogy a miénk kicsit zártabb közösség. De éppen a saját példánk bizonyítja: azért bárkit befogadunk. Így került a családba anyukám is, akinek a szülei települtek át Norvégiából Kanadába.”
A fehérvári légiós nagy szívfájdalma, hogy mivel szinte soha nincs otthon, hagyományok ide, rítusok oda, nem esett még át az indián keresztségen. – A Yellow Horn a családnevem, de az apámat és a bátyámat sem így ismerik a városban, hanem azon a néven, amelyet minden indián megkap, ha már elmúlt tizennyolc éves. Noha én már rég elmúltam ennyi, a felszentelésemre még nem sikerült időpontot találni. Talán az idén nyáron, amikor hazamegyek, sort kerítünk erre is.
Mindig nagy ünnep, örök élmény az ilyesmi, már csak azért is, mert összegyűlik az egész család, mint annak idején a tábortűz mellett.
Ritka az alkalom, úgyhogy megkérdezem, olvasott-e valaha indiánregényt, meg egyáltalán tudja-e: a mi gyerekkorunk James Fenimore Cooper és Karl May iránymutatásával telt. Azt mondja, hallott az amerikai, illetve a német íróról, de nem olvasott tőlük semmit. S amit mások meséltek a regényeikről, azok alapján nincs is szándékában pótolni a lemaradást. „A fikciónak semmi köze a való élethez” – jegyzi meg, és hozzáteszi: tudja azt is, hogy csalódást okozott, amiért ő maga csöppet sem hasonlít az európaiak képzeletében élő indián hősökre.
Viszont megbánása jeléül sem ajánlja föl, hogy szívjuk el a békepipát, ellenben sietősen távozik, mert kezdődik a tréning.
