A börtöncellához képest a klinikán már négyen vagy hatan feküdtek egy szobában. És éjszaka sem oltották el teljesen a lámpát, egy kis pilács mindig égett. Amint odakint, a rácsos ablakon túl besötétedett, úrrá lett rajta a nyugtalanság. Nem bírta ki az ágyban fekve, körbe-körbe mászkált, vagy leült szorosan egy másik beteg mellé, és bámulta. Ha a nővérek és az ápolók visszavitték a saját ágyába, és ott a kezét-lábát lekötözték a kerethez, hogy ne vándoroljon tovább, ordibálni kezdett.
Egy idő után általában megnyugodott, de néha, amikor egyáltalán nem csillapodott le, kigurították a kórteremből, és ilyenkor csak másnap reggel jöhetett vissza egészen feldúltan és kimerülten az előző éjszakától. A napokat az ágyán üldögélve töltötte, vagy a hosszú folyosón járkált fel-alá órákon át. Először még számolta a lépéseket, meg hogy hányszor ment végig a folyosón, de aztán fokozatosan megfeledkezett róla. A fehérre meszelt folyosókon olyan nyomorult alakok ültek, amilyen ő maga is volt, és ugyanúgy, mint ő, egész nap magukban beszéltek.
Néha csak motyogott magában, máskor kiabált vagy sírt. Hangulata bármelyik másodpercben átcsaphatott az ellentétébe. A saját kis világában élt mindenkitől elkülönülve, s képtelen volt a többiekkel beszélni, részvétet érezni. Mint az a fogatlan öregasszony, aki mindig csak arra várt, hogy elmenjen a szobája előtt. Olyankor odarohant Johannhoz, és megpróbált belenyúlni a szájába, az orrába. Képtelenség volt megszabadulni tőle, és aszott ujjával a szemgolyóját böködte.
Johann védekezett, ahogy tudott, segítségért kiáltott, amíg az ápolók meg nem jelentek, és el nem vezették az öregasszonyt. Voltak napok, amikor nem viselte el magán az inget. Ahányszor csak az ápolók megpróbálták ráadni, letépte. Ha hátrakötötték a kezét, a földön hempergett, és igyekezett a fogával elérni az anyagot, hogy úgy tépje le, hogy megszabaduljon tőle, ahogy egy gyík levedli a bőrét. A folyosó túloldalára nyíló kórtermekben együtt üldögéltek a betegek, és órákon át fonalat bogoztak.
Ha kihúztak egy hosszabb szálat a kupacból, összekötözték a többivel, és színes gombolyaggá gombolyították. Az orvos rászólt, hogy dolgozzon ő is másokkal együtt abban a szobában, és ő, aki nem szokott hozzá, hogy egész nap a házban legyen, együtt ült a többiekkel az asztalnál, és fonalat bogozott. Idővel már mindent csak töredékesen érzékelt maga körül. A napok összefolytak, s csak az orvosi vizitek törték meg őket.
Az egyetlen dolog, amit észrevett, hogy egyre inkább elveszíti önmagát, és a hite sem jelent vigaszt többé. Igyekezett küzdeni ellene, szeretett volna megszabadulni a kínzó gondolatoktól úgy, hogy kiírja őket magából, de a keze már nem engedelmeskedett, így elkezdte üres üvegekbe tölteni az emlékeit: szavakkal csurig töltötte, és gondosan lezárta őket. Ha az üvegeket a füléhez tartotta, a saját hangját vélte hallani belőlük. Ha kihúzta a dugót, a szavak kiugráltak.
Az ápolók és az orvosok azonban nem értették, mit művel, teljesen bolondnak hitték. De hogyan másképp őrizhette volna meg a gondolatait? El kellett zárnia a szavakat, mielőtt még örökre elvesznek, mert mintha minden kimondott mondattal többet felejtett volna. És nem hagyták őt békén, újra meg újra ugyanazokkal a kérdésekkel gyötörték, amíg végül nem maradt más belőle, csak az üres burok.
(Részlet a Macska és kölyke című regényből.)
