Örüljünk hát annak, hogy láthattuk a marosvásárhelyi Yorick Stúdió produkcióját, Székely Csaba Szeretik a banánt, elvtársak? című monológját. A Bánya-trilógiájával elhíresült szerző egy a Ceausescu-korszakban vezető magyar elvtárs ütődött fiának visszaemlékezéseibe burkolva írja le egy romániai magyar város akkori életét, triviális humortól, agyonkoptatott tréfáktól sem visszariadva, de ezekkel bravúrosan eltalálva a rendszer természetét. Sebestyén Aba pedig a szövegnél is bravúrosabban formálja meg a szerencsétlen ostobát, aki öntudatlanul fecsegi ki a családi és politikai titkokat. És az is kiderül, hogy a rendszer kivételezettje, protezsáltja is szánalomra méltó áldozat.
Az Újvidéki Színház Rosmersholmja pedig többszörös meglepetés. Ibsennek ezt a darabját alig játszották magyar színházak. A Színházi Adattár összesen hat korábbi bemutatójáról tud, ebből mindössze kettő volt az utóbbi hetven évben. Rendezője, a román Anca Bradu pedig hol erőszakolt, hol izgalmas, de nem mindig követhető ötleteivel él az emlékezetemben. Legutóbb Debrecenben Szophoklész Antigonéján tett látványos, sok szépséget is felmutató erőszakot. Ez a csaknem másfél évvel ezelőtti rendezése tiszta, világos, lényegre törő, a darab nehézségein nagyvonalúan átívelő munka.
A Rosmersholm ugyanis akár két darab is lehetne. Úgy indul, mintha középpontjában a napi politika könyörtelenségében felmorzsolódó állampolgári lelkiismeret állna. Egy a belénevelt konzervativizmus és a frissen megismert szabadelvű eszmék között őrlődő, jámbor lélek ma nagyon időszerűnek is érezhető válsága. Aztán mindezek mögött szerelmi mélylélektan bontakozik ki. Nemi vágytól hajtott, tudat alatt munkáló praktikák derülnek ki. Pedig a mű születése idején, 1886-ban Freud még csak harmincéves volt, éppen megnyitotta később elhíresülő magánpraxisát. Így aztán szimbolista költészetnek illik elkönyvelni a fehér lóként visszatérő, a bűnökre figyelmeztető halott motívumát.
Anca Bradu színpadán a halott, a válságba került Rosmer öngyilkos felesége csaknem végig jelen van, Szilágyi Ágota légies kísértetként bolyong az élők között, ezzel eleve más dimenzióba helyezi a szenvedélyes racionalitás és az érzékeny pszichologizálás között mozgó szöveget és színészi játékot. A pontos elemzéssel megalapozott lélektani hitelnek még súlyosabb ellenpontja Mihai Pacurar díszlete. A rosmersholmi udvarház nappalija és dolgozószobája helyett sziklás domboldalon játszódik a dráma, mögötte vetített szürke tengerpart vagy égbolt, felhők vagy rozmárok vonulnak, később sárgás föveny, végül vöröses pillangók zsúfolódnak a tragédia, a közös öngyilkosság perceiben.
Balázs Áron súlyos hitelességgel adja az ősei hitében, életmódjában csalódott, kiugrott pap labilis lelkiállapotait, Elor Emina pedig precízen követi West kisasszony szerepében a felszabadult, nagyvonalú, emancipáltan kacér nő összeomlásának fázisait. Kőrösi István kellő harciassággal képviseli a nekivadult konzervativizmust, László Sándor bohókásan játssza a légvárakat építő, link lejmolóvá züllött értelmiségit. Magyar Attila meg a reálpolitikába sántikálva süppedő liberálist alakít. Krizsán Szilvia termetes házvezetőnője a közhelyek súlyos bölcsességével vesz részt és marad kívül. Ítél és felment.
