– Chorin és Horthy kapcsolata aligha volt közeli barátság. Hallottam mindenféle mesét arról, hogy milyen roppant bizalmas viszonyban voltak, hogy minden héten együtt bridzseztek és efféléket. Megkérdeztem a lányait minderről, és ők határozottan azt mondták, hogy a kapcsolatuk, bár szívélyes volt, nem volt szorosabb annál, mint amilyen egy meghatározóan fontos gazdasági vezető és az ország kormányzója között lényegében szükségszerűen fenn kellett álljon. Chorin 45 után, úgy hallottam, támogatta Horthyékat Portugáliában, de a részleteket nem ismerem.
Meg akartam érteni azokat az embereket, akikhez a legtöbb közöm volt, akik közül érkeztem, és akiknek a múltja elsüllyedt egy másik kontinensen
 |
Szegedy-Maszák Marianne
Németh Dániel |
Visszatekintve, akár problematikusnak is ítélhető ez a kapcsolat, de ha belegondolunk, hogy éppen Chorinnak az ön által említettnél még sokkal súlyosabb morális dilemmákkal is szembe kellett néznie, tárgyalnia a nácikkal tökéletesen kiszolgáltatott helyzetben, hogy a családja életben maradhasson, akkor arra fogunk jutni, hogy ezekben az ügyekben nincs módunk ítélkezni. Arról sem tudok sokat, hogy apámnak, aki minisztériumi főhivatalnok volt, mi volt a véleménye Horthyról, erről feltehetőleg magyarul beszélgettek a többi emigránssal. De apám arról is majdhogynem érzelemnyilvánítás nélkül beszélt, miközben a legbátrabb magyar antifasiszták egyike volt, hogy milyennek látta Adolf Hitlert, mikor – több ízben – személyesen találkozott vele.
– A könyvéből világosan kitűnik, hogy a családja – legkivált az édesapja – mindvégig idegennek érezte magát az Egyesült Államokban, a család életére ránehezedett a magyarországi múlt. Mit tudott kezdeni ön, aki már Amerikában született, ezzel a megfoghatatlan, mégis jelen lévő múlttal?
– Azzal a névvel felnőni, hogy Szegedy-Maszák az ír katolikus iskolában, az O’Brianek és Buchananek közt, azért már sejtet egyet-mást arról, hogy mi nem egészen olyanok vagyunk, mint a többiek, a magyar és a zsidó családi háttér miatt sem. Ez egyszerre volt vonzó és nyomasztó, nemcsak a múlt, hanem az akkori jelen miatt is. Mindig bizonytalan volt, kap-e apám vízumot Budapestre. Először 1963-ban jött, akkor temették Kennedyt, és valahogy szimbolikusnak éreztük, hogy a kettő egybeesik. Temetjük meggyilkolt elnökünket, apám pedig megy Magyarországra meglátogatni szegény rokonait. Persze a sokféle kötődés, a többes identitás nagyon is amerikai jelenség, ennyiben nem lógtunk ki a sorból, de valahogy mégis: akkoriban sokkal erősebb volt az asszimilációs nyomás.
– Az előszóban az áll, hogy azért írta meg ezt a könyvet, mert a szülei halála után megtalálta édesapja édesanyjához írt leveleit a negyvenes évekből, abból az időből, amikor a zsidótörvények elválasztották őket, és kiderült, mennyi mindent nem tudott róluk. Nem neheztelt rájuk, amiért csak utólag érthette meg az életüket?
|
| A csepeli gyár - Fotó: Libri Kiadó |
– A polgári jólneveltség lehetett az oka, egyfajta szinte XIX. századi meggyőződés, hogy bizonyos dolgokról nem beszélünk a gyerekek előtt. Az egymás közötti érintkezésükben is jelen voltak az ilyenfajta méltóságteljes formalitások, magázódtak, ezt valahogy, bár nem tudok magyarul, megértettem. Annál is inkább elevenek voltak ezek a szertartások, és annál inkább eleven volt a múlt, mert több generáció élt együtt, a család volt az igazi egység, az ő intimitásuk, amely olyan világosan mutatkozik meg a levelekben, szinte fel is oldódott benne. Nagyapám, Kornfeld Móric még azelőtt összebarátkozott apámmal, mint nagy reményű és nyitott fiatalemberrel, hogy anyámmal megismerkedtek volna, régről nagyon szerette és becsülte. Az otthonról hozott értékrend általában is erősen munkált bennük: apám diplomataként szolgálta a hazáját, amíg tudta, anyám családja a vagyonával mecénásként, filantrópként. Ne értsen félre, nem érzek semmiféle nosztalgiát. Nem akartam visszamenekülni egy olyan múltba, amikor a rokonaim fontos emberek voltak, ez nevetséges volna, csak meg akartam érteni azokat az embereket, akikhez a legtöbb közöm volt, akik közül érkeztem, és akiknek a múltja elsüllyedt egy másik kontinensen.
Az biztos, hogy a következő is családommal kapcsolatos írás lesz, ők az én egyetlen és örök szépirodalmi témám
Nem hazudok magamnak, pontosan tudom, hogy ez a világ, amelyikről írok, végig szörnyű társadalmi egyenlőtlenségekkel volt terhelt, és a csepeli gyár természetesen egyáltalán nem volt kivétel, bármilyen tiszteletre méltó volt is az ő jótékonyságuk, személyes jóindulatuk. A Kornfeld nagyszülők és nagynénik között nőttem föl, az ő mindennapjaiknak voltam állandó tanúja, de újságíró lettem, ez pedig dédapám, Szegedy-Maszák Hugó, a Magyar Távirati Iroda alapítójának foglalkozása. Az érdeklődéseim természetét, jellegét talán inkább a Szegedy-Maszák-ágtól örököltem.
– Az ág egy Pesten élő tagja Szegedy-Maszák Mihály irodalomtörténész akadémikus. Próbált tanácsot kérni tőle az első szépirodalmi műve megírásához?
– Mihály volt apám legkedvesebb ifjú rokona, bizalmasa, becsülte kivételes intellektusát, szinte fiaként kezelte. Igen, nagyon segítőkész volt a kezdetektől, sok komoly hibát segített elkerülnöm. De mint olyan ember, aki maga is ír, pontosan tudta, hogy ez az én könyvem, nem akarta a saját képére formálni, amiért szintén hálás vagyok.
– Most, hogy elindult a szépírói pályája, tudja már, miről írja a második regényét? Nekikezdett?
– Engem is érdekel, hogy lesz ezután. Az biztos, hogy a családommal kapcsolatos írás lesz, ők az én egyetlen és örök szépirodalmi témám. Ma már jobban értem, mennyire jelentékeny figura volt apám, és jobban átérzem, miért volt depressziós élete második felében, amikor ismerhettem. Azt, hogy megírtam ezt a könyvet, ennek az utólagos megismerésnek köszönhetem, jórészt annak, hogy nem tudok az anyanyelvükön, magyarul, amit persze sajnálok is.
