Ezek csak a kislemezek.
Az albumokon – köztük minden idők legjobb magyar nagylemezeinek egyikén, a Tízezer lépésen – afféle finomságok szerepelnek, mint az Egy lány nem ment haza, a Trombitás Frédi, a Petróleumlámpa, a Gyöngyhajú lány, az Udvari bolond kenyere, az Oh, jöjj vagy az Olyan szépen mosolygott. Úgynevezett amatőrök gyártották a professzionális csodát. S az alapító tagok közé tartozó Laux József már ebben a „műkedvelő" periódusban is hivatásosnak tekintette mind a műfajt, mind önmagát, és kettős szerepet alakított: egyszerre volt autodidakta dobos meg menedzser. (Akkor is önművelő zenésznek tekinthető, ha a Benkó Dixieland Bandben, ahová már tizenhét éves korában meghívták, nyilván lehetett tanulni.)
Nem csupán az Omegában szervezett. Miután 1971-ben – feleségével, a szövegíró Adamis Annával, valamint a billentyűs-komponista Presser Gáborral együtt – elhagyta az E épület lelombozott legendáit, az LGT-ben ugyanazt csinálta Presser, Barta Tamás és Frenreisz Károly, majd Karácsony János, Somló Tamás oldalán, mint korábban Benkő László, Kóbor János, Molnár György és Mihály Tamás társaként: a zenekar lelke volt. Ő intézte a stúdióidőt és az útlevelet, főszerepet játszott abban, hogy az Omega és az LGT eljutott Angliába, az Egyesült Államokba vagy a Yamaha-fesztiválra Japánba.
A Locomotívban olyan dalok megszólaltatásában működött közre, mint az Ezüst nyár, a Kék asszony, a Gyere ki a hegyoldalba, az Ő még csak most tizennégy, az Álomarcú lány, az Elfelejtett szó, az És jött a doktor vagy a Ringasd el magad, amely megint más dimenzióba helyezte a magyar rockzenét: az már nem csupán a film hazai világát, hanem a színházat is meghódította (Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról).
Laux azonban hiába volt pionír, nemzetközi áttöréshez nem segíthette a felejthetetlen együttesek egyikét sem, mert csak IQ-ban és vízióban dúskált, pénzben egyáltalán nem. A hetvenes évek közepén ezért lépett le az LGT-től is, ahonnan egyenesen Amerikába dobbantott. Los Angelesben megalakította a Laux & Cream Cheese elnevezésű formációt, ám az a zenekar nem keltett akkora feltűnést, mint minálunk az Omega vagy a „Loksi". (Legyünk igazságosak: az Omegának – már Laux nélkül – voltak egészen szép európai esztendei is a nyugatnémet Bellaphon kiadóval.)
A sokoldalú dobos tíz évnyi távollét után, 1985-ben tért először haza, egy ideig ingázott Kalifornia és Budapest között, majd a Szabadsághegyen létre hozta a JLX kiadót, amely angol nyelvű bestsellerek magyarországi megjelentetésére szakosodott. A tulaj muzsikált is a Laux trióban, ám alig hiszem, hogy megtalálta eredeti önmagát, mert utolsó éveit egy idősotthonban töltötte.
Szégyenkeznie azért egyáltalán nem kellett, elvégre kevesek állandó bejelentőjére tett szert már korábban: beköltözött a halhatatlanságba.
