A világháború után másfél-két és fél évtizeddel a legyőzött és megszelídített borzalmas „háromhatalom" is megkapta a maga olimpiáit. Róma az 1960-ast, Tokió az 1964-eset, München az 1972-eset.
A tokiói olimpiai lángját a szokásokkal ellentétben nem egy híres sportoló, hanem az atombomba ledobásának napján Hirosimában született fiatalember, Szakasi Josinori gyújtotta meg. Ezzel a szívre ható gesztussal Japán kvázi áldozatként rehabilitálta magát. A világ pedig már akkor sem emlékezett rá, miért is vesztette el Japán az 1940-es olimpia megrendezésének a jogát. A Magyar Nemzet például az 1964-es olimpia ötvenedik évfordulóján azt írta, hogy „ha 1939-ben nem tör ki a II. világháború, akkor Ázsia már 1940-ben megrendezhette volna első olimpiáját, hiszen Tokió nyerte el a házigazdaságot". Tévedés. Ha nincs háború, Helsinkiben rendezték volna azt az olimpiát, mert a rendezés jogát még a világháború előtt elvették Tokiótól az 1937-es nankingi mészárlás miatt, melynek legalább annyi, túlnyomórészt civil áldozata volt, mint az atomtámadásoknak, csak az éppen egy agresszor győzelem utáni, iszonyatosan kegyetlen bosszúhadjárata volt elevenen eltemetett, felgyújtott, kibelezett, lefejezett emberek, nők és gyerekek tömegeivel, nem pedig egy Japán indította háborút lezáró akció, melynek a történészek többsége szerint csak még több áldozattal járó alternatívái voltak. És 1937-ben is az volt a császár Japánban, aki az olimpiát megnyitotta.
1964. Magyarországon ez volt az első igazi békeév a forradalmat követő megtorlások után. Az 1963-as amnesztiával az '56-osok túlnyomó többsége kiszabadult. Kádárék diplomáciai elszigeteltsége enyhült, az ország – a korábbiakhoz képest – megnyílt, ugrásszerűen nőtt a bejövő külföldiek és a kiutazó magyarok száma. A Tenkes kapitánya a tévében, A kőszívű ember fiai a mozikban lelkesítette a szabadságvágyó magyarokat, pár évvel a magyar szabadság brutális eltiprása után.
