Petroniustól az elpattant ütőérig

KEMÉNY LILI: Hallottam már emiatt méltatlankodni. Ráírják a levélborítékra, hogy költőnő, mintha nem tudná magáról, hogy kicsoda.

Fotó: Móricz-Sabján Simon

MAGAZIN: Valamit mondani kell. Írót mondjunk, vagy egyetemi hallgatót?

KEMÉNY LILI: Filmrendező-hallgató vagyok, egykötetes szerző. A könyvem 800 példányban jelent meg...

MENYHÁRT JENŐ: A papát is, a mamát is ismerem. Jártam nálatok egyszer nagyon régen, úgy öt-hat éve ti is részt vettetek családostul egy bulin nálunk, ti is ott voltatok a húgoddal. Láttalak benneteket kisgyerekként, kamaszként is, de felnőttként még nem.

KEMÉNY LILI: Ha tudtam volna! Volt egy nagy Európa Kiadó-s korszakom. „A semmiből indul, és visszatér, mint a lábnyomok a Holdon, valaki más, de úgy beszél, ahogy te beszéltél folyton”, mondtam, amikor először kérdezték tőlem, hogy mi a vers.

MENYHÁRT JENŐ: Nagyon kedves tőled, de megjegyzem, ez azon kevés Európa Kiadó-szövegek egyike, amit nem én írtam. Ez Kiss Laci szövege. Biztos örülni fog neki, hogy ez így megragadt benned.

MAGAZIN: Kiss Laci hol él most?

MENYHÁRT JENŐ: Sydney-ben.

MAGAZIN: Jó messzire ment. Miként maga.

MENYHÁRT JENŐ: Én New Yorkban éltem egy darabig.

MAGAZIN: Olvastam, hogy szobafestő is volt. Szokták ezt kérdezni?

MENYHÁRT JENŐ: Mostanában már ritkábban. New Yorkban sokféle dolgot csináltam. Dolgoztam sofőrként, zenei stúdiókban és környezetvédő szervezeteknek is. De persze zenéltem is, a gitárom mindig velem volt. Olykor többet játszottam, máskor kevesebbet.

MAGAZIN: Hogyan lesz valakiből költő? Fiatal korunkban általában írunk egy-két verset mindnyájan. Legtöbbször a szerelmi bánattal kezdjük.

KEMÉNY LILI: Nálunk a családi háttér miatt eléggé természetes volt, hogy ez is egy szakma, amit meg kell tanulni (az apa, Kemény István költő – R. L.). Az ember belehallgat az Európa Kiadó számaiba, kicsit később rászokik a Kispál és a Borzra, és egyszer csak kifejlődik a kritikai érzéke. Eddig a pontig mindent a szülőknek kell szűrni. Nálam jól szűrtek, kicsit tán túl szigorúan is.

MAGAZIN: Ez mit jelent? Euripidészt szabad volt olvasni, a Walt Disney-rajzfilmeket nem engedték?

KEMÉNY LILI: Ennél bonyolultabb. Csak „eredeti” Walt Disney-t volt szabad nézni, és ki volt zárva az amerikai mázzal leöntött adaptáció. Anyám minden eszközzel védelmezte a különböző kultúrkörök integritását, a Herkulesből nem értettem volna meg, hogy ha megérkezik hozzánk a fáradt vándor, miért kell rögtön az asztalunkhoz ültetni, és hogy Hádész nem Főgonosz, hanem az egyensúly fenntartója.

MAGAZIN: Gondolom,meg kellett ismerkednie Berzsenyi úr költeményeivel is.

KEMÉNY LILI: Nem, nem, a kultúrát mindig egyszerre kezdjünk fogyasztani elölről és hátulról! Én kezdetben Szapphóval, Ovidiusszal, Petroniusszal és Tóth Krisztával, Peer Krisztiánnal, Kántor Péterrel találkoztam. Szépen lassan haladtam a közép felé, így aztán Berzsenyiig soha nem jutottam el, mert ő pont középütt van.

MAGAZIN: Mennyire befolyásolja a vers a hétköznapi életet?

KEMÉNY LILI: Nagyon, és mindig. Az embernek szöveges, képi és zenei gondolattöredékek lökdösődnek a fejében állandóan és évezredek óta. „Tengerparton áll a tölgyfa, aranylánc csüng az ágain. Csak tudnám, miért mondogatom ezt ma folyton” – mondja Mása a Három nővérben. Hát persze hogy befolyásolja az embert egy verssor, ami nem megy ki a fejéből. A daloknak, verseknek az a céljuk, hogy egy sort, mint valami rakétát, belelőjenek az ember agyába, hogy aztán annyiszor szólaljon meg odabenn, hogy ne lehessen figyelmen kívül hagyni. Nem az egész vers költözik be a fejünkbe, hanem egy sor, egy ritmus, egy dallamfoszlány, és elkezd bent diktátorkodni, minden hangulatunkat, emlékünket, tettünket titkon irányítani kezdi. Az internet segít abban, hogy ne kelljen azon tűnődnöm, hogy vajon mit hallok. Két szótag, enter, és máris megvan, fellapozzuk.

Fotó: Kocsis Zoltán

MAGAZIN: Most mit csinál New Yorkban?

MENYHÁRT JENŐ: Ügyeket intézek, egy-két projektet készítek elő. Semmi különös és látványos dolog nincs, amiről be tudnék számolni. Ezenfelül családi ügyek miatt némi időt Virginiában is el fogok tölteni.

MAGAZIN: És az itthoni Európa Kiadó-ügyek hogy alakulnak?

MENYHÁRT JENŐ: Annak is kell címmel tavaly elkészült egy CD új számokkal, tartunk pár koncertet az idén nyáron és ősszel is.

MAGAZIN: Mennyire nosztalgikus alkat?

MENYHÁRT JENŐ: Nem hinném, hogy nagyon az volnék. Nem sűrűn foglalkozom múltbeli eseményekkel.

MAGAZIN: Mit lát abból, ami itthon van? Mit érez a saját bőrén legjobban?

MENYHÁRT JENŐ: Ez túl nagy kérdés, nem tudok rá néhány mondatban válaszolni. Az hogy ki,mikor, hol, hogyan érzi magát, egyrészt alkati, másrészt kulturális beállítottság kérdése, a dolognak rengeteg személyes vonatkozása is van.

MAGAZIN: Nem az van, mint a nyolcvanas években? Akkor volt ennyire rongy a hangulatunk.

KEMÉNY LILI: Szerintem a nyolcvanas években lehetett tudni, hogy kit kell utálni és kinek a háta mögött lehet összekacsintani. Most nem tudjuk egyértelműen, hogy ki a gonosz.

MENYHÁRT JENŐ: Magyarország is a Föld bolygón van, és itt is 2014-et írnak. Szerencsésebbnek tartom ebben a kontextusban nézegetni a dolgokat.

MAGAZIN: Petri-díjas költőnő, ha szabad így mondanom...

KEMÉNY LILI: Nem szabad. De Petriről szívesen beszélek, mert szerintem őrületesen félreértik. Ennek oka, hogy először általában kamaszkorban kapja el az olvasóit, főleg a fiúkat. Alkoholista aszkéta – ilyen paradox torzképeket őrizgetnek az ifjú és kevésbé ifjú rajongók a fejükben Petriről. Egy mártír, egy szent, ennyit és ennyit tudott inni – anekdotázzák róla a barátai. Amit Petri tömény öniróniával belevitt a versekbe a saját élettörténetéből, elkezdik irónia nélkül, patetikusan értelmezni, és nem értik, hogy Petri nem erkölcsi magaslatról beszél. Nem állít és nem mutogat. Példát sem. A magot nem látják, és arra figyelnek, hogy majd megmondja az alkoholista öregúr, hogyan kell élni. Tévút. Sokáig emiatt a hülye katyvasz miatt nem volt szemem és fülem Petri kristálytiszta észjárására és tűpontos, analitikus és mindemellett gyönyörű nyelvére.

MAGAZIN: Mennyire kell a költőnek betartania a formai szabályokat?

KEMÉNY LILI: Semennyire. Az ember nem betartja, hanem diktálja a szabályokat. Ez különbözteti meg a dilettánst a profitól. Az átlagolvasó egyébként Baudelaire és Verlaine verseinek magyar fordításáról gondolja, hogy az az igazi vers, ennek a stílusvilágnak a tematikáját és szókincsét másolják a kezdők: na most írok egy szép szonettet a szép szemedről.Hát nem. Büszkék lehetünk egyébként a magyar irodalomra, mert több olyan szerzőnk van, aki a „diktálásban” érdekelt, és világszínvonalú.Nem attól lettünk ilyen gazdagok, hogy betartottuk az egyszer már lexikonban rögzített szabályokat.

MAGAZIN: A zenész is diktálja a szabályokat, miként Lili mondja?

MENYHÁRT JENŐ: Sokféleképpen lehet zenélni, számomra önmagában az, hogy valaki jól zenél, jó számokat ír, vagy újszerűen közelít meg valamit, sosem volt elég érdekes. Azok hatottak rám, akik képesek voltak valamilyen módon transzcendálni azt a dolgot, amit a legtöbben csak jó vagy elfogadható színvonalon tudtak művelni. Olyan alkotókért és előadókért tudtam lelkesedni igazán, akikről azt éreztem, hogy érdekes és releváns dolgokat közölnek magától értetődő intenzitással. Nem elsősorban az fogott meg tehát, ha valaki valami jót tudott, hanem inkább, ha kiváló ösztönökkel rendelkezett, és közben észnél is tudott maradni.

MAGAZIN: A hatvanas években egyszerűbb volt a helyzet, mert meghallotta az ember Jimi Hendrixet, és azt mondta, jé, így is lehet gitározni. Ma ez már nincs, mert több ezer zenész tudja azt, amit Hendrix.

MENYHÁRT JENŐ: Én inkább a dalkultúra felől közelítenék...

KEMÉNY LILI: ...sokáig csak dalokat tudott kitermelni a könnyűzene, dzsessz, rock, rap és pop egyaránt. Ez mára egyre komplexebb. Kedvenc magyar példám a Hiperkarma. Bérczesi Róbert nem énekel jó dalszöveget, élete során egy normális mondatot nem volt képes kitermelni, a szövege mégis ezerszer bonyolultabban strukturált, mint egy dalformában írt jó szöveg. A motyorászós, összefüggéstelen szöveg- és zenetöredékes százszólamú izét, amit csinál, a legnagyobb jóindulattal se lehet dalnak nevezni. Ellenben új és jó. A formája és a témája egy. Nem dalformába önti, hanem formaként leképezi a paranoid, skizofrén szorongást.

MENYHÁRT JENŐ: A Hiperkarma munkásságába nem ástam bele magam, de én azért mindig daloknak hallottam a számaikat. Egy olyan attitűdöt vagy „beütést” hallottam bennük, ami egy kicsit a slam poetry világát hozza be nekem...

KEMÉNY LILI: Sokkal egységesebb és formatudatosabb, mint a slam poetry, ami csak pofamenés.

MENYHÁRT JENŐ: Mint említettem, engem elsősorban a dalforma izgat. Meg hozzá olyan módon, amit talán egy Albert Einsteinnek tulajdonított mondással tudnék a legjobban leírni: „Mindennek annyira egyszerűnek kell lennie, amennyire csak lehetséges. Annál viszont semmivel sem egyszerűbbnek…” A rockzene, vagy nem tudom, hogy hívjam ezt a dolgot, szerintem lényegében azt a szerepet tölti be ma, amit régen a népdalok töltöttek be. Könnyen lehet kapcsolódni hozzá, viszonylag egyszerű formákat használ, és a mindennapi életből táplálkozik. Nyilván ezért is olyan népszerű és elterjedt.

MAGAZIN: ’89 After elnevezéssel műfaji megkötésektől mentes dalpályázatot hirdettek, a nyertes dal végigkíséri a rendszerváltás 25. évfordulójának rendezvényeit. Mindketten a dalpályázat zsűritagjai lesznek.

MENYHÁRT JENŐ: Igen. Ennél sokkal többet ezen a ponton nem tudok mondani erről, mert amennyire a szervezőktől tudom, bizonyos részletek egyenlőre formálódnak.

MAGAZIN: Kiderülhet, hogy válságban van-e a rock and roll?

MENYHÁRT JENŐ: Rock and roll? Rég hallottam ezt a szót ilyen kontextusban. Ez inkább az én és az enyémet megelőző generáció életérzésének kifejezésére szolgált annak idején. Ha úgy tetszik, egy történet kezdeti időszakát jelöli. Amikor egyszer csak nagy intenzitással megjelenik egy dolog, és még nem lehet tudni a kereteit és a határait, az mindig érdekes. Olyan, mint megérkezni egy még fel nem fedezett földrészre. A dzsesszben Buddy Bolden volt az első ismertebb trombitás, aki mellesleg borbély volt. Úgy halt meg, hogy szétpattant egy ütőere, annyira vehemensen fújta a trombitáját. Vannak pillanatok, amikor ilyen emelkedetten és ilyen hevülettel zajlanak a dolgok. Nem volt ez másképp a rockzene korai időszakában sem. A rock and roll egyfelől egy személyes, másfelől egy közösségi szabadságvágy intenzív átélése volt sok fiatal számára a 60-as, 70-es és a 80-as években. Ma azonban ez a történet egész máshol tart.