Majd Kun Béla hazakerülésével is összefüggésbe hozzák, s talán így is volt, ám az idézett önéletrajz írásakor a Szovjetunióban időközben kivégzett kommunista politikusra már nem volt célszerű hivatkoznia. 1918 februárjában tartóztatták le először mint kommunistát – emlékezik Paulik; a dátumot nehezen illeszthetjük mozgalmas életének áramába. 1919 januárjában tér haza, ekkor már – állítólag – ezredesi rendfokozatban.
A tanácshatalom filmügyeinek egyik fontos intézője, Radó István, a Mozgófénykép Híradó szerkesztője szerint Paulik „erélyes, politikailag megfelelő” volt, „de szakmailag teljesen laikus”. Miközben a filmes direktóriumban nem kisebb művész kapott vezető szerepet, mint Korda Sándor, utóbb világhírű rendező, Paulik keze alatt inkább csak másodvonalbeliek tevékenykedtek. Fő tanácsadója a Projectograph filmvállalat vezetőjének, Ungerleider Mórnak az unokaöccse, Roboz Imre volt – részérdekek képviselője.
Paulik számára a műfilm, a játékfilm elsősorban a propaganda eszköze. Egyik interjújában így beszélt:
„Még ellenállnak ugyan a nyugat imperialistái, de a film utat fog találni a nyugati proletárokhoz, és szíven fogja döfni azokat, akik nem akarják meghallani az uj idők szózatát.”
Ő a látványos május elsejei ünnepség szervezője: Szamuely Tiborral közösen bízták meg Siklósi Iván szakírót, filmdramaturgot és Szironthai Lhotka István díszlettervezőt a művészi lebonyolítással: ma is láthatjuk a Vörös Riportfilm 5. számának kockáin a nagyszabású vállalkozás eredményét.
S közben azon volt Paulik, hogy a teljes moziszakmát mielőbb berukkoltassa a Vörös Hadsereg 32. gyalogezredébe. Május végén át is adta a helyét Márkus Lászlónak, a Magyar Színház rendezőjének, mozidramaturgnak, ő pedig a főhadiszállás mellett „kinocentrálét” szervezett. Turchányi Olivér operatőrrel mozgó frontmozit („Feldkinót”) hívott életre. Apolló nevű mozikabaréjában szkeccseket adtak (élő szereplőkkel és filmvetítéssel), gödöllői központjukban propagandafilmeket készítettek.
A Magyar Tanácsköztársaság bukása után lezajlott mindaz, ami egy efféle (külső erőktől meghatározott) rendszerváltozáskor történni szokott: Saulusok helyén megannyi Paulus nyüzsgött. Hunor Béla ébredő magyar cikke a Pesti Élet 1919. szeptemberi számában megelőlegezte a volt „mozinépbiztos” sorsát. 1919 decemberében elfogták Paulikot. Nem kellett messzire menni érte: a Rákóczi út 50.-be, filmes érdekeltségek tőszomszédságába. Névtelen feljelentés volt ellene. „A mai vörös Napóleon”-ként emlegetik, 1921 februárjában kétévi börtön vár rá a szegedi Csillagban.
Egymásra torlódnak a következőkben Paulik Béla életének eseményei; ezeknek időpontjára vonatkozólag nem kapunk tőle pontos útbaigazítást. Kiszabadulása után napszámos volt, kifutó; előadásokat tartott szakszervezetekben. Szerkesztette a cukrászok szakszervezetének lapját, cikket írt a Népszavába (nem találtuk nyomát: sok a név nélkül közölt írás), színházi jegyirodát működtetett. Szervezte a Vörös Segélyt. Később arról tesz említést, hogy József Attila dedikálta számára egyik kötetét, Derkovits Gyula pedig festményt adott neki.
|
A mozinépbiztos volt a szervezője a látványos május elsejei megemlékezésnek
Schoch Frigyes / FORTEPAN.HU |
A Toloncházban szemináriumot tartott, fegyveres felkelést szervezett (vajon mikor? Milyet?). Vélhető tódítások keverednek önéletírásában a vélhető tényekkel. 1942-ben megkínozta a Gestapo – áll 1945 utáni rehabilitációs iratanyagában. Ő teszi hozzá: „nyomorékká vertek, ma gépben járok”. Majd: „A felszabadító, dicsőséges Vörös Hadsereg kötelékében fegyverrel harcoltam.” A katonai szolgálatát bemutató iratokban az szerepel, hogy 1944 és 1946 között a szovjet csapatoknál mint tolmács tevékenykedett. 1944. december 13-án Ócsán találjuk: ide telepítették ki talán a Horthy-korszakban, vagy itt állott rendőri felügyelet alatt; mindenesetre ez volt a lakhelye. Alapító tagja itt a Magyar Kommunista Pártnak (később a Magyar Dolgozók Pártjába is átlép).
1947-es rehabilitációja során visszahelyezik főhadnagyi rangjába – ezek szerint az ezredesi cím nem volt igaz, vagy nem volt bizonyítható. Nyugállományú honvéd altábornaggyá nevezik ki – ez meg mintha mégis egy korábbi magasabb rendfokozatot sejtetne. Kitüntetik a Magyar Szabadság érdemrenddel. Nyolc hold földet vásárol vagy juttatnak neki Ócsán.
Vegye most át a szót Darázsi János nyugalmazott ócsai pedagógus, helytörténeti kutató: „Paulik Bélát személyesen ismertem. A község délkeleti részén álló családi házban lakott, mindenkitől elzárkózva feleségével együtt. A községbe csak állami ünnep alkalmával jött be, felvette katonai egyenruháját és kitüntetéseit. Ez demonstratív jellegű volt. Első alkalommal mint népszámlálási megbízott jártam a lakásán 1948-ban. A férfi lakosokról katonai jellegű űrlapot kellett kitölteni, így róla is. Amikor végeztem a munkámmal, elolvasta, és ezt mondta:
– Elvtárs, a katonai lapom szélére írja oda a következőt: kezet fogtam Lenin elvtárssal 1919-ben.
– Nem tehetem, mert szabályellenes, ha lapszélre írok valamit, visszaküldi a statisztikai hivatal – mondtam. – Tegye, amit mondtam, nem fogják visszaküldeni – erősködött. Másodszor akkor jártam otthonában, amikor az általános iskola úttörőcsapatának tiszteletbeli elnökévé kértük fel. Elvállalta. Anyagilag egy fillérrel sem támogatta a csapatot.”
A Leninre való hivatkozás is alighanem a legendák körébe tartozott. Ugyanis sehol másutt Paulik nem említi ezt a tényt. Lehetséges persze, hogy látta valamikor a bolsevik vezért, de személyes összeköttetésbe aligha került vele. Az események időközben baljósra, tragikusra fordulnak Paulik körül. 1947. november 17-i keltű, írógéppel írt levelét bizonyos Fekete elvtársnak, „kedves bajtársának” küldi. Beszámol benne, hogy a Rákosi Mátyás, Veres Péter (népi író, újjáépítési, majd honvédelmi miniszter) körüli rémhírek, rágalmak őt is elérték Ócsán.
Élettörténetének kifejtése után arról tájékoztatja a címzettet, hogy – közvetett – kapcsolatot teremtett Pálffy Györggyel (ő a későbbi Rajk László-perben érintett és kivégzett főtisztek egyike). Túlzó buzgalmakról ír, olyanok részéről, akiknek „nem lévén múltjuk, pont a múltat hánytorgatják”. Ám a gépezet beindul, magával ragadja Paulik Bélát is, aki jóllehet csak a Rajk-ügy perifériáján helyezkedett el, nem tudhatta, mikor jut ő is hasonló sorsra. Meggyötört idegei vélhetőleg nem bírták a fenyegető bizonytalansággal járó megpróbáltatást; 1949. szeptember 28-án öngyilkos lett.
Folytassa innét ismét a helytörténész: „Erről senki nem mert nyilatkozni, csak suttogtak az emberek. Mindenki félt, nem mert állást foglalni politikai téren. Feleségét senki sem látta, hozzátartozói, leszármazottai nincsenek. 1988. szept. 23-án a budapesti Hadtörténeti Levéltárban jártam, akkor megemlítettem Paulik Béla nevét. Az ott lévő tisztviselő azt mondta
– ne háborgassuk ezt a témát.”
A Magyar Tanácsköztársaság utóélete meglehetősen szerencsétlenül alakult történetírásunkban, még inkább történeti emlékezetünkben. Az úgynevezett „létező szocializmus” korszakában sem tárták föl teljes egészében 1919 néhány hónapos eseménysorának tanulságait. Voltak persze publikációk: minden megye a „kerek évfordulókon” sok pénzt és szellemi fáradságot áldozott a dicsőnek tekintett korszak megörökítésére. Azonban igazi ünneppé, amikor nem kellett dolgozni, nem vált március 21.: a „Forradalmi Ifjúsági Napok” keretében emlékeztek meg az 1848-as pesti forradalomról, az 1919-esMagyar Tanácsköztársaságról, majd hazánk 1945. április 4-ére datált felszabadulásáról. (Csak ez utóbbi jeles nap vált akkoriban munkaszünetté.)
A rendszerváltás után a helyzet csak rosszabbodott. 1993 óta „garmadába gyűjtve”, „időrendbe sorolva”, Vörös könyv 1919 címmel csakis a szörnyűségek szerepelnek Gerencsér Miklós „varratszövegeiben” s az általa válogatott képeken (a halott Szamuely meztelenül a koporsóban: beteljesült rajta az igazság). Bayer Zsolt politikai szólamvezető a megkezdett orgoványi leszámolás végigvitelét szorgalmazza. Ha pedig irodalom: vegyük le a könyvtári polcról Tormay Cécile-t. Ő megmutatja a Vörös könyvben összegyűjtött véres események előzményét. Azzal kezdődött, hogy a vörösök visszaütöttek.
