– Az első nyomatok Toulouse-Lautrec halálának évében, 1901-ben kerültek a gyűjteménybe.”
A lapokon felvonul a XIX. század végi Párizs romlottabbik fele. A szereplők nagy részét szinte csak Toulouse-Lautrec rajzai révén emlegetjük ma már. A Montmartre-on kezdődött minden, a Moulin de la Galette-ben, a Fekete Macskában, Rodolphe Salis irányítása alatt. A helyet az 1880-as évek közepén Aristide Bruant, a szabadszájú kupléénekes vette át, s Nádsíp néven az egyik legfelkapottabb mulatót csinálta belőle. Kiszólásaiban, dalaiban a földig lehordta pénzes vendégeit, akik ezt élvezték, és fizettek. Nála táncolt a gumimozgású Kígyóember és La Goulue, a Torkos. Toulouse-Lautrec pedig a törzsvendégek között ivott és rajzolt. Itt készült festményeit ki is akasztották a Nádsípban, sőt ő készítette a hely több plakátját.
Aztán átpártolt a Joseph Oller által 1889-ben megnyitott Moulin Rouge-ba. A Torkos és a Kígyóember is oda szerződött. És Jane Avril, akinek tánca Toulouse-Lautrec egyik legszebb plakátjára kerül, jobb alsó sarkában egy szokatlanul odahelyezett bőgőcsigával. Plakátot fest zenés kávéházaknak, például a Le Divan Japonais-nek is, melynek vezető táncosnője a hosszú fekete kesztyűt viselő Yvette Guilbert. (De érdekes módon ezen nem ő a plakát fő alakja, hanem – micsoda ötlet – Jane Avril, aki nézőként bámulja Guilbert táncát.) Egy ideig rabjává válik Loie Fuller táncának is a Folies-Bergere-ben. Kedvenceit éveken át követi, rajzolja. Yvette Guilbertről külön sorozatot ad ki. Később egy angol és egy ír táncosnő, May Milton és May Belfort kelti fel a figyelmét egy zenés kaffában. Miltonról rajzolt plakátja évek múlva Picassót is megihleti. Az énekesnő Marcelle Lender is elbűvöli. Imádja a szőkéket, a vöröseket. Ez a végzete is: egyik modelljétől, Vörös Rózától elkapja a szifiliszt.
Mindenütt rajzol, ahol arra érdemes karaktert lát: ceruzája alatt színészek, prostituáltak, pincérek, kocsisok, zsokék és kerékpárversenyzők portréi születnek – ez utóbbiak világa sem volt idegen tőle, sőt a lovak, a lósport kiemelten érdekelte. A nyilvánosházak lányairól bentlakóként készített sorozata Elles (Ők) címmel jelent meg egy százpéldányos litográfia szériában, mely a budapesti kiállításon szintén látható a „piroslámpás” szekcióban, a színházak (külön-külön a páholyok és a színpad), a mulatók jelenetei, a barátok portréi mellett.
Bordélyok beavatottja, leszbikusbárok bennfentese. Ez az ő Tahitija – írja róla egyik legjobb monográfusa, Henri Perruchot, akinek a könyvét most a kiállítás alkalmából újra megjelentették magyarul. Ő említi, hogy a törpe zseni egy ideig származása és előkelő családja miatt álnéven festett mint „Tolau-Segroeg, montmartre-i magyar”. Sok magyar vonatkozása egyébként nincs életének. Fentebb olvashattuk, hogy ismerte például Rippl-Rónait, s egyszer megfestette Rigó Jancsit is főrangú kedvesével, Caraman-Chimay hercegnével egy páholyban. Ez a kép szintén látható most. Rigó szinte rémségesen csúnya rajta. Persze Toulouse-Lautrec nem szépíti ábrázoltjait. A szőrök, az orrlikak, a szeplők és bibircsókok le nem maradhatnak a képeiről.
Merész komponálás, különös átlátások jellemzik a műveit. Sokat tanult a korban oly divatos japán metszetekből. Sokat publikált lapokban, s litográfiái jó részét kisebb-nagyobb újságok árulták, például az egyik barátja, Natanson által szerkesztett Revue Blanche. Festett kottacímlapot, könyvborítót, menükártyát – mindből szemrevételezhetünk többet is a mostani kiállításon. Hatszáz olajképéből viszont csak egyet látunk most, egy bordélyházi jelenetet Ezek a hölgyek az ebédlőben címmel. A Szépművészeti Múzeum egyetlen tőle való olajképét. Vigasztalhatjuk magunkat azzal, hogy Toulouse-Lautrec egyenrangúnak tartotta litográfiáit az olajfestményeivel.
