– Talán azért sem lehet átrohanni rajta, mert túl sok könyv van mögötte.
– Általában tíz százalékát lehet felhasználni az összegyűjtött anyagnak, ebbe a regénybe úgy öt százalék került bele. Az egész hátteret meg kellett tanulnom, egy ilyen súlyú anyagnál nem lehetett összevissza beszélni. Az olyan könyveket is szeretem, amelyekben gátlástalanul száguldozik az író képzelete, néha én is írtam ilyet, és nagyon élveztem, ez azonban most nem olyan. Fel akartam fogni, mi is történt valójában.
– Miért most írta meg?
– Húsz évvel ezelőtt hiába is próbáltam volna, akkor még nem nyíltak meg az archívumok, köztük a KGB irattára, amelyből sok mindent nyilvánosságra hoztak. A Fogságot sem tudtam volna megírni a XIX. század végén, kellett hozzá a később kiásott régészeti anyag. Kollektív termék az olyasfajta regény, mint a Fogság és a Diavolina, a sok remek kutató publikációi nélkül reménytelen lett volna hozzáfognom.
– Meglepett, hogy íróként nem bánt kesztyűs kézzel egy másik íróval. Hol műparasztnak nevezi, hol elvtelen kollaboránsként mutatja be...
– Nem az volt a dolgom, hogy megszeressem, a világát akartam ábrázolni. Negyedik alkalommal lett főszereplőm egy művész, kétszer költőt, egyszer színészt választottam, ezúttal pedig írót, de nem művészként érdekeltek, különben monográfiát írtam volna róluk. Az ilyen híres emberek életéről összehasonlíthatatlanul több adat maradt fenn, mint a közemberekéről, emiatt a közegük is mélyebben megismerhető. Bizonyos típusú műveknek nem tesz jót az írói önkényeskedés, ezúttal mindenképpen el akartam kerülni.
– Gondolt a jelenre, miközben írta? Áthallásokra?
– Gorkij a mi modern világunkban élt, benne azzal a Kelet-Európával, amelyet nem ártana jobban megismernünk, elvégre beletartozunk. A történészek által rövidnek mondott, 1914 és 1989 közé datált XX. századnak még nem látni a végét, és az a gyanúm, hogy nem lesz könnyű kikeveredni belőle. Úgy éreztem, semmi szükség didaktikus célozgatásra.
– Én több közös pontot is találtam a korábbi regényével, a Tavaszi tárlattal. Mindkettőben egy nem túl megnyerő főhős küzd a ránehezedő rendszerrel. Próbálja kicselezni a túlélés érdekében. Nem sok eséllyel.
– Valóban súlyos kényszerek fogságában éltek. A mai világ túlságosan bonyolult lett, az egyes ember csak azt érzékeli, hogy újra meg újra lesújt rá az antik végzet. Hétmilliárd ember, átláthatatlan globális rendszerek és szövevényes alrendszerek, általános hazudozás, szenvedélyes öncsalás, középkorias vakhitek. Nehéz kibúvót találni a megalázó nyomás alól, egyre nehezebb túlélni, egyre nehezebb értelmezni a viszonyokat. Hozzáteszem, hogy ábrázolni sem könnyű, kényes az egyensúly a bonyolult és az érthető között.
– A regényben kiderül, hogy Bulgakov a Mester és Margarita alapötletét Gorkijtól kérte el. Ez tényleg így történt?
– Gorkij egyik darabjában az ördög hamis pénzt osztogat Moszkvában. Gorkij tartott tőle, hogy a szovjet cenzúra nem fogja átengedni, ezért a ’31-ben írt Hamis pénz című darabot visszadátumozta ’13-ra, hadd higgyék, hogy még a cárizmus idején született. Az ötlet bevált, noha Gorkij életében így sem adták elő. Hónapokig kerestem, mire megtaláltam, mert valóban a tízes évek elején írt drámák közé sorolták. Magyar fordítása nincs, pedig érdekes előadást lehetne csinálni belőle. Gorkij nagyon szerette Bulgakovot, állást szerzett neki, a Menekülés című drámáját és a Moliere-könyvét megpróbálta elhelyezni külföldön. Egy új keletű feltevés szerint, amely ezen a barátságon alapul, Bulgakov a Mester alakját Gorkijról mintázta volna; szerintem ez nem állja meg a helyét.
– Sokan úgy vélik, hogy alulstilizálja a műveit. Más kétkötetes nagyregényt írt volna mindebből.
– Az utóbbi években arra törekedtem, hogy jól olvasható szövegeket hozzak létre. A Fogságban kifejezetten lehetővé akartam tenni az akadálymentesített olvasást, mert az anyag túlságosan szerteágazó és bonyolult. A Jégmadár című, tizenöt éve írt regényemet még telepakoltam viccekkel, utalásokkal, szójátékokkal; népkönyvnek szántam, de túl nehéznek bizonyult, kevesen jutottak el a végéig, ebből tanulnom kellett. Egyébként sose törekedtem arra, hogy saját, összetéveszthetetlen irályom legyen, mint azoknak, akik minden egyes művüket azonos stílusban írják meg. Az elbeszéléseimben és a regényeimben nem a mondatok hangzása, hanem a mögöttes kép a fontos. A színpadon helyes, ha minden szereplő a maga nyelvén beszél, és úgy gondoltam, hogy ha létezik szereplíra, akkor szereppróza is létezhet.
– Mi volt a legnagyobb akadály írás közben?
– Az anyag memorizálása már nem ment úgy, mint régen. Írás közben hosszabb kihagyásokra kényszerültem, úgyhogy néhányszor újra neki kellett fognom bevágni az egészet. A szövegből aztán már csak húztam és húztam. Mindent ki akartam dobni, ami egy kicsit is elvonja a figyelmet a lényegről.
– A regény szerkezete látszólag mégis csapongó.
– A választott formája emlékirat. Gorkijt valóban sokáig ápolta a címszereplő, az egykori cselédből orvossá lett elbeszélő. Az ő szemén keresztül látunk mindent, helyette én írtam meg Gorkij utolsó tíz évét, meg a megelőző tizenötöt. Ez a műfaj rengeteg kitérővel jár, az emlékezők elkalandoznak, gyakran ismétlik magukat, bizonyos tényeket és szereplőket ismertnek tekintenek, és nem magyaráznak meg. Mindenképpen meg kellett őriznem a műfaj csapongó jellegét, de úgy, hogy közben sűrű szöveg jöjjön létre, és véletlenszerűnek tűnjék, ami pedig meg van komponálva. Csalás az ilyesmi, de hát maga az irodalom ilyen, ennek ellenére – vagy ezzel együtt – képes igazat mondani.
– Említette, hogy nem akar véget érni a XX. század. Azt hiszem, az olyan, újra forgalomba kerülő fogalmak is, mint a kerítés, tipikusan múlt századi alkotóelemek.
– Elszomorítanak a szögesdrótok, de nem lepnek meg. Csak a vak nem látta, hogy újabb népvándorlás közeleg. A nagyhatalmak összevissza csapkodása a periféria súlyos válságaival jár, ebben igen régen nem változott a világ, az újkori nemzetállamok pedig két évszázada egyformán reagálnak.
– Mire gondol?
– Most például Lampedusa szigetét szándékosan túlzsúfolták menekültekkel az olasz hatóságok, méghozzá úgy, hogy a többségüket nem a lélekvesztőkben, hanem a szárazföldön menekülők közül szállították oda. Egy szép nap végre kiengedték őket a táborból, a raboskodók rohantak a városba, és dúlást rendeztek, a külföldi sajtót pedig egészen véletlenül éppen aznapra hívták meg, hadd lássa a világ, mennyire tűrhetetlen a helyzet. Így valóban több pénzt lehetett kizsarolni az EU-ból. Ezt a receptet követik mindenütt. Könnyen átlátható, ám hatékony manipuláció. A pillanatnyi álmegoldásokra több pénzt lehet szerezni, és könnyebben, mint ha a problémát valóban és véglegesen megoldanák.
– Most sem látom túl optimistának.
– Nem hiszem, hogy pesszimizmus, ha megtörtént eseményről számolok be, amelyről a nyugati sajtó törpeminoritása hírt adott. Ha nem beszélünk arról, amit az emberek egymás ellen elkövetnek, vagy ostobák vagyunk, vagy cinkosok.
– Maga szerint mit kellene tennünk?
– Nem sokkal a rendszerváltás után a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hivatal engedélyével a csongrádi táborban és másutt bosnyák menekültekkel beszélgettem. A tapasztalataimból írtam egy drámát, Dobardan a címe, a Vígszínházban adták elő igen szépen, bár nem sok sikerrel, és egy novellát Melyik szomszéd? címmel. A gyerekek az utcán gyorsan megtanultak magyarul, iskolába viszont nem járhattak, egy vajdasági tanárnő járt hozzájuk hetente egyszer-kétszer, szerbhorvátul tartotta az órákat. A gyerekek szülei és nagyszülei azt kérdezték tőlem, miért nem tanulhatják meg a nyelvet ők is, hiszen szerettek volna dolgozni. Kérvényezték, hogy magyar nyelvtanfolyamon vehessenek részt, de nem engedélyezték. Történt ez 1993-ban. Azóta már ők is magyarok lennének, ahogy a jászokból, kunokból, svábokból, szlovákokból, horvátokból, zsidókból is magyarok lettek. A hivatalos hatóságok aztán ezeket a menekülteket visszazsuppolták a máig bizonytalan Boszniába.
– Nem egy sikertörténet.
– Hát nem. Magyarország addig tudott fejlődni, amíg befogadó volt, vagyis a XIX. század végéig. Ma már nemcsak az úgynevezett idegeneket, de a saját polgárait is kiszorítja az országból, aminek szintén hosszú, haladásellenes hagyománya van. A nemzetállamok időről időre tébolyultan működnek.
– Lát olyan politikust vagy pártot, aki vagy amelyik valóban változtatni tudna az ország helyzetén? Vagy ez a mi sorsunk: saját magunk körül forgunk egyre nagyobb sebességgel?
– Bármit mondanék, az egyoldalú, elfogult és bosszantó. A műveknek több az esélyük, hogy megközelítsék azt, ami történik és történhet.
Spiró György: Diavolina. Magvető Könyvkiadó 208 oldal, 2990 forint
