Ha szeretnék sem tudnák elolvasni Nobel-díjasuk könyveit

Fehéroroszországban eddig csak a Lohvinau nevű kiadó kockáztatta meg Szvetlana Alekszijevics könyveinek megjelentetését. A cég vezetői szerint ugyan nincs nyílt cenzúra, de a rendszerellenes irodalom továbbra is megfigyelés alatt áll. 2014-ben kötelező állami regisztrációt vezettek be, vagyis megjelenési engedélyt kell kérni a tervezett könyvekre. Ahol engedélyeztetési processzus van, ott természetesen visszautasítás is van. Ez nemcsak a nyomtatásra, hanem a terjesztésre is vonatkozik. A monopolhelyzetben lévő állami könyvterjesztő, a Bielkniha megtilthatja az általa nemkívánatosnak tartott könyvek forgalmazását. (Sz. E.)

Oroszul alkotó legutóbb 1987-ben kapott irodalmi Nobel-díjat, a leningrádi Joszif Brodszkij ugyan oroszul író, de amerikai költő volt már ekkor.

Előtte 1970-ben Alekszandr Szolzsenyicint díjazták A Gulag szigetcsoportért. Legtöbbször azért kritizálják a Nobel-bizottságot, mert Lev Tolsztojt és Makszim Gorkijt nem díjazták a maguk idejében.

Az orosz írók közül elsőként a nálunk alig olvasott emigráns Mihail Bunyint tüntették ki 1933-ban. 1958-ban Borisz Paszternakot díjazták. A Szovjetunióban botrány kerekedett ebből, és a költőnek vissza kellett utasítania a díjat.

Mihail Solohov 1965-ben elsősorban a Csendes Don című regényéért kapta meg az elismerést, azonban egyesek elvitatták tőle, hogy saját szerzeménye.

Kertész Imre fogadtatása szintén meglehetősen heves és vegyes érzelmeket váltott ki. Az írónak a hazai nagyközönség előtti viszonylagos ismeretlensége csak részben váltott ki olvasási vágyat, részben inkább ingerültséget eredményezett.

Reuters

Előjöttek a meg nem értettség, a kisnemzeti bezárkózás reflexei: „ne akarják nekünk kívülről megmondani, kik a mi fontos íróink”. Viszonylag gyorsan előkerült a kulturális idegen, gyökértelen író, „Imre Kertész” toposza is, nyomában pedig a zsidózás is. Felmerült, hogy a szerző munkáinak „tárgya”, a holokauszt a magyar történelem része-e egyáltalán.

A Magvető Kiadó lektorainak a 70-es években írt jelentésében is szereplő megállapítások villámgyorsan visszaköszöntek a nyilvánosságban ismét: a regény mondatai ügyetlenek, nem szépek, a szerző nem is tud magyarul. Azt, hogy a „nyelvrontásnak” van funkciója a regényben, sokan nem vették észre.

Kertész későbbi nyilatkozataiban többször bírálta a magyar közviszonyokat, és ez csak újra és újra felszította a vitát arról, szabad-e ilyet csinálni, vagy mindez az idegenszívűség újabb bizonyítéka.

Néhány éve a magyar jobboldal megértőbb Kertésszel szemben Schmidt Mária hatására, aki azt hangsúlyozta, hogy Kertész antitotalitárius álláspontja nem engedi meg a „kettős mércét”, ő következetes antibolsevista is. (V. Gy.)