Az egyik egy XVI. századi református vitairat, Gyarmathi Miklós: Keresztyeni felelet (Debrecen, 1598) című munkája, amely a budai Krisztina Antikváriumban várta sorsa jobbra fordulását. Az OSZK nyomozása kiderítette: a könyvet az eperjesi tudományos könyvtárból lopták el valamikor 2003 után. A Studio Antikvárium jubileumi, 30. árverésén bukkant fel egy másik gyanús eredetű darab, az unitáriusoknak szóló Halott temetéskorra való énekek (Kolozsvár, 1660) c. könyv, a Heltai-nyomda egyik utolsó terméke, amelyből mindössze két regisztrált példány ismert a világon. Az aukcióra szánt kötetről ugyancsak igen alapos kutakodás nyomán kiderült, hogy 1877-től a székelykeresztúri unitárius gimnáziumot gazdagította. A Stúdió Antikvárium aukciós katalógusában egy másik különös kötet is szerepelt. Sigmund von Birken (1626–1681) német barokk költő útleírásának olasz nyelvű fordítása, a Duna menti városokat bemutató, szép rézmetszetes látképekkel díszített kötet. Annak idején megdöbbenve értesült a szakma arról a 2010 végén feltárt nagyarányú lopássorozatról, melynek szenvedő alanya a marosvásárhelyi Teleki Téka volt. Az erdélyi kollégákkal történt egyeztetés alapján most állítják, hogy joggal feltételezhető: ez a példány onnan került az aukcióra szánt kötetek közé. Folyik a nyomozás, a három régi könyv a rendőrkapitányság páncélszekrényében pihen bűnjelként.
Tanulságos a Krisztina Antikvárium vezetőjének a bejegyzéshez kapcsolódó kommentje is. A neten tette közzé, hogy a rendőrségi nyomozás sem az antikváriumot, sem a könyv beadóját nem találta bűnösnek, mert nekik sem tűnt túl logikusnak, hogy az „új” tolvaj és orgazda nagy nyilvánosság előtt kínálja „régi” portékáját, majd feltette a kérdést: Farkas (a feljelentő) gondolt-e már arra, hogy az a mód, ahogy ebben az esetben eljárt, a jövőben hány könyv megcsonkításához, átkötéséhez és meg nem találásához vezet? A tulajdonosok egy csonka könyvért több pénzt kapnak, mint egy elkobzottért. Vajon hány potenciális, árverésre beadható művet sikerült „a láthatatlan kereskedés mezejére taszítania?” Az antikváriusok mindig is a Nemzeti Könyvtár mellett álltak, és ahol lehetett – sokszor büszkén – segítették a gyűjtemény gyarapítását – írta. Elviselik, hogy az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) sokszor hónapokig nem fizeti ki a vásárlásait, ami a beadók felé nagyon kínos magyarázkodásra kényszeríti őket. Számtalan ritkaságot kutattak fel, „csiklandoztak ki” a gyűjtőktől vagy örököseiktől. „Azt gondolom, ezután ez nehezebb lesz” – vázolt egy sötétebb jövőt.
Az Antikva.hu-t vezető Szász György lapunknak minderről azt mondta: nagyon régen fordult elő, hogy valaki ma is élő, működő könyvtár pecsétjével ellátott nyomtatvánnyal bukkant volna fel náluk. (Akkor a könyvet megvették és visszajuttatták tulajdonosának.) Amikor viszont beesik egy-egy olyan kötet - akár két-három különböző pecséttel is –, amely már nem létező, főleg határon túli bibliotékákból származik, nemigen foglalkoznak az eredettörténettel. Valamikor minden könyv valamilyen könyvtárban pihent, ezeknek egy részét azonban az évszázadok alatt kifosztották, szétszórták, ki tudja, milyen utat tettek meg azóta. Az antikvárius megjegyezte: a szomszédos országokban olykor igen cudarul bántak a régi magyar nyelvű kiadványokkal, ha tehát ilyennel találkoznak, kifejezetten örülnek. Legalább hazajöttek.
Az eset kapcsán nyilván kíváncsiak lettünk volna, hogy a legnagyobb értékeket őrző hazai bibliotékában, az OSZK-ban milyenek a számok, a tendenciák és a tapasztalatok, de a vezetőség úgy találta, hogy a témát illetően „az OSZK blogján olvasható információkon kívül nem tudnak bővebb információval szolgálni”. Szívből reméljük, azért nem tudnak, mert nincs információ, azaz lopás. Legalábbis egy ideje, mert korábban volt. Még a 90-es években – midőn az OSZK-ban harminc év után végre csináltak egy nagyleltárt – mesélték, hogy igen megdöbbentek az eltűnt mennyiségen – derül ki az egykorú beszámolóból. Az akkori főigazgató úgy összegzett, hogy „többet költenek az állomány védelmére, mint gyarapításra”.
A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár sem óhajtotta ez alkalommal megosztani a tárgyat érintő tapasztalatait velünk, a Debreceni Egyetemi és Nemzeti Könyvtár viszont minden további nélkül. Nos, ott lopkodnak ma is. Mint Virágos Márta főigazgató-helyettestől megtudtuk, kevesebbet ugyan, mint 8-10 éve, tehát a mágnescsík és a beléptetőkapu rendszeresítése előtt, de 100-200 ezer forintnyi kárt még így is elszenvednek egy-egy évben. A 8 milliárd forintosra becsült állományt tekintve ez nem hátborzongató összeg, és az is igaz, hogy a lopási favorit a lektűr-bestseller, de a veszteséglistán mindig akad néhány pótolhatatlan kötet. Olvasóik zöme egyetemista, akik rendkívül leleményesek, ha megkívánnak egy-egy dokumentumot. Itt is előfordult –éppen az élettudományi könyvtár megnyitásakor – hogy az (akkor még nyitható) ablakot használta az elkövető: egyszer csak megjelent egy járókelő, hogy majdnem a fején találta egy könyv. Nagyjából két éve pedig egy országos lopássorozatot lepleztek le Debrecenben. Levelet és benne fotót kaptak egy körözött tolvajról, aki több könyvtárból lopott már el igen értékes metszeteket, régi térképeket, és mit ad isten: a titokzatos férfi éppen a kézhezvétel napján bukkant fel náluk. Először – futtában leverve egy hirdetőtáblát – elmenekült, miután a kamerák segítségével rajtakapták, hogy a vécébe tart egy régi térképgyűjteménnyel. Ott, mint utóbb megtudták, a legjobb oldalakat tapétavágóval volt szokása kimetélni. Ki tudja miért, másnap visszatért, de akkor már elkapták és előállították. (Az ujjlenyomatát a levert tábla segítségével azonosították.) Kiderült, hogy külföldi megrendelésre dolgozott. Pere hamarosan véget ér, de a metszetek nem lettek meg, mert azonnal továbbította őket. A kár nagyjából 1,6 millió forint.
Az ELTE Egyetemi Könyvtár állományának több mint 90 százalékát zárt raktárakban őrzi, mivel az épület a XIX. századi könyvtári koncepció szerint épült. A raktárakból való „könyvlopás”, ha előfordult is, soha nem nyert bizonyítást, legalábbis nem volt kideríthető a tettes. Általában tudható, hogy költöztetések során gyakoribb a dokumentumok „lappangóvá válása”, azaz elkeveredése, ami nem jelent feltétlenül lopást. A könyvtárban jelenleg a zárt történeti gyűjtemények (kéziratok és 1800 előtt keletkezett nyomtatványok) használatát feltételekhez kötik, ami az állomány védelmét is szolgálja. A közelmúltban visszakerült Malvasia-kötet elveszésének története szintén nem bizonyítható, és jogászokra vár annak megválaszolása, hogy miért nem deríthetők ki az eltűnés körülményei. Mint emlékezetes, az ELTE Egyetemi Könyvtár állományából az 1960-as években tűnt el Cornelio Malvasia Ephemerides... című, 1662-es csillagászati nyomtatványa, melynek visszavásárlását egy 2012-ben megnyert Nemzeti Kulturális Alap-pályázat tette lehetővé. A visszavásárlási ár mindenesetre a mű eszmei és piaci értékét a szakértők szerint messze nem közelítette meg.
Kálóczi Katalin megbízott főigazgató bizton állítja, hogy a muzeális gyűjteményeket Magyarországon nem a ritka eseményszámba menő eltulajdonítás károsítja meg elsősorban – bár minden példány pótolhatatlan, amely elvész –, hanem azok a körülmények, amelyek között a raktározás történik. A muzeális könyveket, tárgyakat speciális pára-, hő- és fényviszonyok között kellene őrizni, védeni a károsodástól, és ennek az adott intézmények fenntartói az anyagi lehetőségek híján alig-alig, általában csak részben tudnak megfelelni.
A Műegyetem könyvtárában (BME OMIKK) szinte nem is beszélhetnek könyvlopásokról – állítják helyben. Különös esetek persze természetesen itt is előfordulnak. Tavasszal, minden bizonnyal a 2014-es Betonkenu Kupára készülve, egy olvasó a Concrete boatbuilding (Csónaképítés betonból) című könyvet szerette volna kikölcsönözni. Mindenki meglepetésére az eredeti kötésben a vonalkódon kívül csak gondosan bekötött, üres lapok voltak.
Az olvasószolgálat vezetőjének elmondása szerint a lopások helyett inkább a 10-15 évnél régebbi évfolyamok folyóiratcikkeinek kimetszésére lehet példákat találni: akkoriban az olvasótermek hátsó soraiban telefon helyett még pengét használtak az elszánt olvasók, ha nem volt lehetőségük a kölcsönzésre – informált Budaházy Ibolya. Érdekes történet volt az is, amikor két olvasó egymással versengve kölcsönözgette ugyanazt az orosz nyelvű szakkönyvet évekig (rajtuk kívül senki más nem volt kíváncsi rá). Az egyikük végül megunta a harcot, és egyszerűen kipreparálta, azaz egy teljesen más, habár szintén orosz nyelvű, hasonló méretű írásművet szerkesztett bele a gerincbe. Nem lehetett bizonyítani, melyikük lehetett a tettes – ezt a sztorit Liszkay Béla főigazgatótól hallottuk.
Az utóbbi években a szegedi Somogyi Károly Megyei és Városi Könyvtárban is elkezdett a zérus felé közelíteni a tolvajlások száma. Az olvasóteremből gyakorlatilag nem hiányzik könyv, részben a rigorózus biztonsági intézkedéseknek köszönhetően, részben pedig azért, mert azokat a kiadványokat (főként a tanulmányokhoz szükséges anyagokat), amelyeket korábban a leggyakrabban tettek magukévá az olvasók, más, könnyebb és egyenesebb úton is egyre egyszerűbb beszerezni – közölte érdeklődésünkre Sikaláné Sánta Ildikó igazgatóhelyettes. A kölcsönzést tekintve kicsit rosszabb a helyzet. Évente 20-30 olyan olvasójuk van, aki hanyagságból avagy direkt nem hajlandó visszaszolgáltatni a könyvtár javait, akár 20-30 ezer forintos hátralékot is felhalmozva. Volt köztük olyan könyvtárhasználó, akinél a rendőrség találta meg a hiányzó köteteket más bűncselekmény kapcsán indított nyomozás közben. A kultúréhes bűnöző – jegyeztük meg, de rossz helyen tapogatóztunk: az illető a lakatosszakmába vágó szakkönyveket vitt haza, majd vissza nem.
Amilyen szerencsés tehát a jelek szerint újabban, mondjuk, a szegedi bibliotéka, annyira nem azok az iskolai könyvtárak. A forintban kifejezhető veszteség ugyan nem nagy, a (vajon ki tudja, miért?) neve elhallgatását kérő könyvtárostanár azonban biztosított: nekik az évi húsz-harminc kötet eltűnése is komoly érvágás. Ráadásul úgy szólván tehetetlenek. Több fronton is. A fizikai állományvédelem messze van attól, amit kielégítőnek nevezhetnének, plusz a könyvtár nem kérheti, hogy tartsák vissza a végzősök bizonyítványát, amíg vissza nem viszik a kikölcsönzött könyveket, így azoknak sokszor bottal üthetik a nyomát. Emellett a könyvtáros – többnyire – egymaga látja el feladatát, gyakran több teremben, így nem képes mindig minden polcon rajta tartani a szemét. Nem mellesleg gyakori, hogy a tanteremhiány miatt bizonyos órákat (a könyvtáros távollétében) a könyvtárban tartanak meg, úgy, hogy az eltűnő könyvekért papíron ő a felelős. Nemrégiben csak úgy tudták visszaszerezni, amit addig sehogy sem sikerült, hogy tudatták a delikvens gyerek szüleivel: nem kapja meg az ingyenes tankönyveket, amíg el nem számol. Volt nagy veszekedés, de végül győztek.
Néha pedig kifejezetten szerencséjük van. Egyszer megjelent egy nagymama egy halom könyvvel, mondván, az unokája külföldre távozott, a köteteket az ágya alatt találta. Utánanéztek: egyik könyv sem szerepelt a kölcsönzői nyilvántartásban.
