De egyelőre még az expó a sláger. Eredetileg itt is más koncepcióról volt szó. A tervezők a bombasztikus nemzeti stadionok hagyományát elvetve egy sátorszerű előtetővel fedett fő tengely mentén kétoldalt, a gazdag és szegény államok közti hierarchiának fityiszt mutatva akarták elhelyezni az országokat. Emellett minden telek felére kerteket szántak, ahová az egyes kiállítók saját jellegzetes terményeiket ültették volna ki, mivel a kiállítás ugye az élelmezés, az étkezés témakörére épült.
A valóság azonban magáért beszélt. A felfelé törő tükör előtetővel agresszívan terpeszkedő orosz pavilon szinte rányomul a kicsiny fából készült észt pavilonra; a nádtetős parasztházra hajazó román kiállítás pedig mintha megbújna a fából és acélból emelt spanyol bemutató kettős csarnokának árnyékában. Egyszóval az egyenlőségnek annyi...
Az idealista célok és a pénz uralta valóság kontrasztja feszül a helyi termények, élelmiszerek, ételek és étkezési hagyományok felélesztésére és támogatására, éppen olasz alapokon indult slow food mozgalom pajtaszerű faépítménye és a vilonok pöffeszkedő jellegtelensége között. S az is mennyire árulkodó, hogy a trópusi kakaó- és kávétermesztő országok a fenntarthatóságot, az alkalmazottak jogait és jólétét, illetve a termelő közösségek érdekeit pártoló kiállítása után a látogató a svájci Lindt cég szomszédos pavilonjában, a Ferrero csokikat kínáló Nutella bárban, vagy az Illy kioszkban költheti a pénzét.
És egyáltalán: a virtuális valóság és a digitális kor világában vajon nem anakronisztikus-e a nemzetek lihegő vetélkedése, hogy fél éven át egymást majdhogynem túllicitálva, viszonylag szűk helyen, szinte már-már archaikus módon, különféle tárgyakat felsorakoztatva mutassák meg legszebbnek vélt arcukat a látványosságra éhes publikumnak? Az egyes országok által hozott ötletek javarészt áttekinthetetlen káoszba, didaktikus aprólékosságba fúlnak, az online élelmiszerbolti hirdetés és az utazási vásár keresztezésére hajazó pavilonokban a multimédiás, háromdimenziós videók, interaktív prezentációk ellenére kevés az odafigyelésre méltó ötlet.
Vagy ha mégis oda kell rá figyelni, akkor azért, mert
elkeserítő, mint az Európai Unió pavilonjának bugyuta, a modern női szerepekre fittyet hányó, 38 ezer órás munkával elkészült Disney-szerű animációs filmje. Ez Alexről, a gyakorlati problémák iránt érzékeny farmerről és Sylviáról, az elhivatott és sikeres tudósról szól, aki egyik pillanatról a másikra lemond hivatásáról, átveszi nagyanyja falusi pékségét, majd miután beleszeret Alexbe, beleájul a gazdaságba, melyet együtt vezetnek a fenntartható célok felé.
A látogató a rázúduló üzenetektől elfásulva egy idő után már amúgy is csak a posztmodern formákra figyel. Korea hatalmas térbeli fehér pacáitól Malajzia felborított küblijein és Vietnam bambuszokat imitáló oszlopain át Franciaország ívelt bordájú fakatedrálisáig, vagy Omán sivatagi erődjéig. A nyers fát amúgy is sok ország használta építőanyagnak, de a belső kialakításban is több helyen törekedtek intelligens megoldásokra: energiatakarékosságra, csapadékgyűjtésre, tökéletes szellőzésre.
Az amerikai pavilon nagyvárosi plázára emlékeztető bejáratát a 2.0 élelmiszert propagáló kiállítás megtekintése után sem látjuk izgalmasabbnak. A külsőleg még csak-csak figyelemfelkeltő, ám tartalmát tekintve dögunalmas német bemutató sem hagy maradandó nyomot. A franciák legalább abban jeleskedtek, hogyan zsúfolták tele magas boltozatú pavilonjukat látványosan mindennel, ami a kulináris élvezetek hazáját híressé teszi. Van itt rézüstgyűjtemény, Pasteur mellszobra mellett díszelgő sajtorgia, lebegő halak, boros- és pezsgősüvegek garmadája,műszerek vigyázta élő levendulatövek, egyszóval, ahogy hajdan mondták: pikkpakk, mazsola, gázálarc.
Néhány latin-amerikai ország rendesen kitett magáért. Chile emeleti óriás vásznán gyönyörű tájai peregnek, a földszinten pedig ősi módszerekkel készült, titkos történetekkel társított ételek, italok kaphatók: az indiánok szent teája, a ködből készített sör, vagy a vitaminban gazdag bogyók pora. Argentína silót utánzó pavilonjának hullámzó falaira filmet vetítenek szőlőművelésről, zöldségtermesztésről, marhatartásról, miközben fából készült mozgó szerkezetek továbbítják a termést. A világkiállításokon most debütáló Uruguay bordázott hengerében megragadó multimédiás bemutatót rittyentett fenntarthatóságról, digitálisan követhető élelmiszer-termelésről, korszerűsödő társadalomról.
A hatalmas pagodát imitáló kínai pavilon agyagszakácsokkal, ősi régészeti leletekkel és a remény búzamezejének impozáns üvegcsöveivel sorokban kígyózó tömeget vonz.
Nyugati szomszédaink meg alpesi erdőt telepítettek pavilonjuk közepébe, amely állításuk szerint óránként 1800 embernek termel oxigént.
Tizenhét pavilont bejárva az egyik leginnovatívabb megoldás az izraelieké. Kívül 70 méter hosszú és 12 méter magas ferdén zöldellő növényfal, belül megragadóan ötletes, egymásba fonódó háromdimenziós képernyőkön játszódó történet a sivár tájból csepegtetéses öntözéssel virágzó mezőgazdaságot teremtő országról.
Ezzel szemben a meglehetősen központi helyen lévő, hivatalosan csak június 5-én megnyíló magyar pavilon szomorú képet mutat. Volt, aki a sámándobos, életfás építményt óriásturbinának vélte, más hatalmas borosdugónak, hiszen ugye mi szőlőtermelő ország vagyunk. Ám akármit gondolnak is a külföldiek a rézzel fedett emeletes „csodáról”, kígyózó sort nem láttam, noha előtte időnként népviseletbe öltözött zenészek igyekeztek becsábítani a látogatókat. A hosszúkás belső térben az Orbán Viktor támogatta extravagáns zongora búslakodott néhány tájfotó és a későbbi koncertre váró széksorok mellett, no meg egy jobb és egy gyengébb Szentgyörgyi-szobor próbálta a magyar ész dicsőségét szuggerálni a vélhetően erről mit sem sejtő látogatóba.
Az emeleten színvonalas természetfotók, az eredeti tervektől eltérően nem zöld növényekkel, hanem fával leburkolt tetőn pedig a bálnabordákra emlékeztető pillérsor, valamint a szomszédos brit pavilon életkertnek inkább nevezhető kazettás zöld pázsitja és légies fémszerkezete jelentett látnivalót. A bemutatóval nem is az a legnagyobb baj, hogy nem illeszkedik a világkiállítás koncepciójába, s hogy más lett, mint amilyennek tervezték, hanem az, hogy a bemutatott anyag unalmas és érdektelen.
Márpedig az expó pavilonjait leghatékonyabban a látogatók tesztelik, akik bőséges kínálatból választhatnak, hiszen 135 ország próbálja itt magát megmutatni. Közülük nem mindegyik van jelen nemzeti pavilonnal, a kisebbek, szegényebbek csoportokban, egyes terményekhez, vagy régiókhoz kapcsoltan igyekeznek megmutatkozni.
A szervezők húszmillió vendéget várnak, és a jegyárakból tízmilliárd eurót. Sokan jönnek, igaz, zömmel helyiek, és esznek-isznak a pavilonok éttermeiben. Akár egy jobb szabadtéri pláza, csak több a multikulti koszt.
Hogy hányan mélyednek el közülük a Táplálni a világot, energiát az életnek vezérgondolatban, nem tudom. Annyi biztos, a többség jóllakottan tér haza.
És ami utánuk marad…
A világkiállítások pozitív örökség helyett mindenütt adóssághalmazt és városrendezési csődöt hagynak maguk után. A 164 évvel korábbi első, az 1851-es londoni még néhány jellegzetes kulturális intézménnyel gazdagította Dél-Kensington negyedét, s az 1968-as montreali is hátrahagyott egy szép parkot legalább, a nevezetes geodéziai kupolával és néhány környezetbarát épülettel. Ám az 1992-es sevillai expó helyén még ma is ott árválkodnak a lebontásra szánt, de pénz híján ott hagyott pavilontorzók az évtizedekre adósságba taszított város peremén.
2000-ben Hannover is így járt. Itt a terület gazdája Hitler főépítésze és hadügyminisztere, Albert Speer fia volt, ami utólag meglehetősen groteszk, mivel igazzá vált a papa romtörvényének álma a tartós anyagokból készült, ám pusztulásukban a dicső múltat mutató romokról. A mindeddig legnagyobb, 2010-es sanghaji expó területén a kínai pavilont azóta múzeummá alakították, a többit zömmel lebontották, s most egy város épül a helyén gazdagoknak, miközben a nyitás előtt 18 ezer szegény családot költöztettek ki a területről. Ilyesmire persze csak autokratikus rendszerek képesek. Öt év múlva Dubaj a világ legnagyobb, zárt térben tervezett klimatizált expójával készül. Ezt hasonló aggodalmak kísérik, mint a szomszédos katari futballvébét, melynek létesítményeit szinte rabszolgaként dolgozó munkások építik. Ahogy a cirkuszt az ókori Rómában...
