Forradalom kellene, de már nincs mi ellen

HÁMORI MÁTÉ: Nálam ez fordítva sült el. Mundruczó Kornél két éve megcsinálta az antwerpeni operában Schubert Téli utazását. A bicskei menekülttáborban forgatott hozzá anyagot, a történetet lényegében menekültek perspektívájából láttuk, mint egy végtelen, reménytelen utazást. Másfél éve elhatároztuk, hogy megcsináljuk Magyarországon is modern zenekari hangszerelésben: október 3-án lesz a bemutatója a BMC-ben, a Café Budapest részekén.

MAGAZIN: A korábbi filmtémái átláthatóbbak voltak?

FEKETE IBOLYA: Az 1996-os Bolse Vitánál egyértelműek voltak a dolgok. Stabil képünk volt a világról, és örömteli várakozással néztünk a változások elé. A média sem volt még olyan elvetemült, lehetett tájékozódni belőle, jól lehetett dekódolni.

A rendszerváltásnál még pontosan tudtam, miben élek, mi változik.

MAGAZIN: Miért szorult háttérbe a társadalmi indíttatású filmezés? Nem érett meg az idő arra, hogy folyamatában rögzítsük, mi történik?

FEKETE IBOLYA: Dehogynem, nagyon is. Nagy, hosszas, alapos tényfeltárásra volna szükség. De nemcsak a jelenségek váltak nehezen értelmezhetővé, maguk az értelmezési keretek is átalakultak.

HÁMORI MÁTÉ: Én a rendszerváltás idején hatéves voltam. Az első osztályos bizonyítványomon a régi címer volt, a másodikoson már az új. Az én korosztályomnak, azoknak, akik most kerülnek véleményformáló helyzetbe, nincs arra igényük, hogy koherens világképben elhelyezzék saját magukat meg a társadalmat.

Hiszen úgy tűnik, ami az egyik évben igaz, a következőben már érvényét vesztheti.

Ugyanakkor egy konkrét dolog, például a menekültkérdés ki tud váltani szolidaritást.

FEKETE IBOLYA: Kicsi az igény a rendszerben való gondolkodásra, és nehéz is ma kicsiholni egy koherens és korszerű világképet. Nem mintha lenne rá kínálat. A Chicót 2001-ben többek között arról csináltam, hogy

a hagyományos szembenállásokat, mint konzervatív–liberális, baloldali–jobboldali és így tovább, el lehet felejteni,

mert nem írják le érdemben az átrendeződött konfliktusokat. Nincsenek kész válaszok a hagyományos értékek és a súlyos, kurrens problémák feszültségére.

MAGAZIN: Forradalmi szemléletre volna szükség?

HÁMORI MÁTÉ: A forradalomhoz kell valami, ami ellen vívjuk.

Nehezen megfogható, mi ellen vívnánk ma forradalmat, mert a közöny nem rendszer. Más kérdés, hogy a politika sem maradhat meg a hagyományos kategóriáknál.

A klasszikus piacgazdasági modell hirdetésével ma nem lehet választást nyerni.

MAGAZIN: A művészeti életünknek is az emberek megszólítása a fő problémája.

HÁMORI MÁTÉ: Próbálok a gyerekekhez visszatalálni, mert ha változást szeretnénk, a tevékenységünk a mostani gyerekek felnőttkorában érhet majd valamit. A felnőttek mindig gondolkoznak egy mű befogadásánál, hú, mi is legyen róla a véleményem? A gyerek meg őszintén reagál rá. Többféle előadást tartottam gyerekeknek élő zenével, bejátszással. És a legsikeresebb nem a Mozartról vagy Schubertről, hanem a Bartókról szóló volt. Elmondtam, hogy A fából faragott királyfi eleje egy mese. Benn vagyunk az erdőben, és azt hallom, hogy ott csodák történnek. A gyerekek nem foglalkoznak azzal, hogy Bartók konszonáns vagy disszonáns, meg mennyire érthető. A zene még mint művészet hat rájuk. És nekünk ennyi a feladatunk. Primér hatás elérése. Amihez nem kell tudni semmit.

Fotó: Földi Imre / Népszabadság

MAGAZIN: Hogyan érjük el?

HÁMORI MÁTÉ: Ha ezt meg tudnám válaszolni egy mondatban, én volnék a művészeti pápa. Mi például az Óbudai Danubia Zenekarral úgy próbáljuk összerakni a koncertjeinket, hogy pluszjelentésréteget kapjanak a művek. Megéreztetni, hogy Beethoven III. szimfóniája a szabadságról, a klisék felrúgásáról szól, alkotó szembe mer menni az elvárásokkal. Ezt teszi Liszt Két legendájában Assisi Szent Ferenc és Paolai Szent Ferenc is. Vagy Till Eulenspiegel Strauss művében: ki meri röhögni a hatalmat, felismeri, hogy az önmagában nem képvisel értéket.

FEKETE IBOLYA: Az új filmem – Anyám és más futóbolondoka családból – száz év története, és tele van a különböző korszakok ikonikus zenéivel. Ha akarod, egy rakás giccs tette érzelmileg átélhetővé a legsúlyosabb történelmi sorscsapásokat is. Trianon után megszületik az Ott, ahol zúg az a négy folyó. Csak egy giccsnek lehet ilyen őrületes érzelmi ereje. És ott van a zseniális Csárdáskirálynő.

De ma már egy rendes giccs se jut ki az embernek.

Amúgy fogalmam sincs, hogyan lehet áttörést elérni a mai közönségnél, az ember csak iparkodik a giccsnél mégiscsak színvonalasabb, szívhez, lélekhez szóló dolgot produkálni.

HÁMORI MÁTÉ: Mégse beszélhetünk a művészet haláláról. Egyszerűen más típusú műfajok hódítanak. Szeretik a mai gyerekek, fiatalok is a filmet, csak sorozatokat néznek. Egy sorozatba, detektívtörténetbe csomagolva is el lehet mondani fontos üzeneteket. De a zenében is ez a helyzet. Tanulnunk és változtatnunk kell. Nem lehet elvárni az emberektől, hogy mindent fogadjanak el úgy, ahogy évszázadokon keresztül csináltuk.

MAGAZIN: A gyerekek mire kattannak rá, ha Bartókot vagy kortárs zenét hallgatnak?

HÁMORI MÁTÉ: Azt szeretik, ha a zene történetet mesél el. Azon keresztül tudnak a legkönnyebben azonosulni vele. Egyébként a zene vagy a képzőművészet élvezete rengeteg előzetes tudást igényel.

e az oktatás semmit nem ér, ha nincs meg az első örömteli találkozás.

Ahhoz pedig mindent történethez kell kapcsolni.

FEKETE IBOLYA: Tudjuk, hogy az emberek túlnyomórészt történetekben hajlandók átélni saját magukat. A filmnél is ez tett be az avantgárdnak. Az már szabadabb, milyen nyelven meséled el, de történet nélkül a néző nem tud mit kezdeni egy kompozícióval.

Fotó: Földi Imre / Népszabadság

MAGAZIN: Nem vagyunk titkon mégis forradalmárok?

FEKETE IBOLYA: Hát, ha forradalom az a „konzervatív” igyekezet, hogy az emberek egy teljes történetet lássanak az életükben. Hogy valakinek érezzék magukat.

HÁMORI MÁTÉ: Mi szerencsés helyzetben vagyunk, mert művészettel foglalkozunk. Ezért

a politika közvetlen befolyásolása nélkül is forradalmat tudunk csinálni az egyes ember lelkében,

tudatában. Ha sikerül az igazságra, a valóban mély érzésekre irányítanunk egy nagyon erős fénysugarat, szemérmetlenül meztelenre vetkőztetnünk a lelkünket, nyugodtan nevezhetjük forradalomnak.